Az 1664. augusztus elsejei szentgotthárdi győztes csata után pár nappal később Vasváron megkötött szégyenteljes béke nyilvánosságra hozatala nem csupán a magyar nemességet, hanem az európai közvéleményt is meglepte, felháborította. Az Oszmán Birodalom megtarthatta az előző évben elfoglalt Érsekújvárat, valamint elpusztította Zrínyi-Újvárat és bár az eredeti cél – Bécs elfoglalása – nem valósult meg, lényegében győztesen került ki a Habsburgokkal vívott háborújából, sőt Erdélyben is saját embere – Apafi Mihály – őrizhette meg fejedelmi székét.
Bécsnek kelet mellett nyugatra is mindig figyelnie kellett: egyrészt XIV. Lajos folyamatos háborúival egyre több területet szerzett meg keleti szomszédjától, a német-római császár fősége alá tartozó hercegségek Lipóthoz fordultak segítségért, másrészt a spanyol örökség kérdése IV. Fülöp – majd pedig II. Károly alatt is – mindig óvatosságra intette az udvart és az ott vetélkedő spanyol és francia párt vezetőit.
Ez az óvatos politika és mérlegelés volt az, ami miatt Bécs megkötötte a békét, mivel nem akarta folytatni az oszmánok elleni háborút (IV. Fülöp a következő évben [1665] meg is halt, a gyermek II. Károly betegsége pedig köztudott volt). Ezt a magyarázatot a török elleni háború folytatásában és az ország felszabadításában bízó magyar rendek nem szívesen fogadták el.
Zrínyi Miklós, aki ekkorra már vitathatatlanul a Magyar Királyság egyik legszélesebb látókörű, legműveltebb és külföldön is az egyik legismertebb politikusa volt, bár maga is tudta ezt, elégedetlenségének mégis hangot adott, elsősorban azért, mert a gyorsan megkötött békéből kihagyták a magyar rendeket. 1664 késő nyarán és őszén is a lehetőségeket latolgatta, a magyar érdekek képviseletében igyekezett fellépni. November 13-án levelet kapott Lipóttól, amelyben az uralkodó meghívta a magyar ügyekről tartandó tanácskozásra, amelyre készült elmenni.
Indulása előtt, november 18-án egy kisebb társasággal vadászni indult a kursaneci erdőbe. Nem volt túl gazdag a zsákmány, csupán két vaddisznót ejtettek el. Épp indultak volna vissza Csáktornyára, amikor Zrínyi egyik vadásza, Póka jelentette, hogy megsebzett egy vadkant, de megölni nem tudta. A gróf az állat nyomába indult, többen, így Majlani egy olasz vendég, Guzics Miklós udvari kapitány testvére és Angelo nevű inasa követte. Guzics öccse vitte a hírt a bán megsebesüléséről, mire a hintónál maradók, Bethlen Miklós, Zichy Pál, Vitnyédi István, Zrínyi ügyvédje és Guzics kapitány követték az erdőbe. A későbbi erdélyi kancellár, Bethlen Miklós visszaemlékezése a legrészletesebb forrás a vadászat eseményeiről, aki így mesélte el a történteket:
„18. Novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal s ő [Zrínyi] jobbfelől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cynea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozák egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.
No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefele is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t.i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket, kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú veres [máshol fejér] bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stue, spádé lévén nála.”
Zrínyi halálának híre gyorsan bejárta Európát, rögtön megindultak a találgatások. Sokan nem akarták elhinni, hogy egy vadászbaleset áldozata lett a több csatát is megjárt, harcedzett vitéz, többen arra gyanakodtak, hogy a bécsi udvar keze lehetett a dologban. Különböző teóriák láttak napvilágot, ezek nagyon széles skálán mozogva igyekezték a szomorú halálesetet a közvélemény elé tárni: az egyik verzió szerint nem is vadkan, hanem medve támadt Zrínyire, egy másik szerint a törökök ölték meg nagy riválisukat, de volt olyan abszurd elképzelés is, miszerint a hajdani birtokelosztással elégedetlen öccse, Zrínyi Péter keze lehetett a dologban.
A Csáktornya melletti kursaneci erdőben meghalt Zrínyi Miklós horvát bán temetésére – végrendeletének megfelelően – halála után majd’ egy hónappal, 1664. december 21-én került sor. A jeles hadfit, hadtudóst, költőt Szentilonán, a családi kriptájukba, a pálos kolostorban helyezték végső nyugalomra.