Az Oszmán Birodalom janicsárjai történelmük során nagy hírnévre tettek szert, mint a szultán seregének legfegyelmezettebb, legütőképesebb gyalogosai. Ennek az új seregnek (törökül: yeni ceri) a magját feltehetően Drinápoly (Edirne) 1362-es ostroma után hozta létre I. Murád (1362-89) a keresztény foglyok szultánt illető egyötöd részéből. Eredeti funkciójuk alapján az oszmán uralkodó rabszolga-testőrségét adták. Életüket mindvégig szigorú szabályok fogták keretbe (például sokáig nem házasodhattak, szakállat nem, legfeljebb csak bajuszt növeszthettek), így egyfajta vallási testvériségként is működtek. Ez köszönhető nagyrészt a bektasi dervisekkel folyamatosan fenálló jó viszonyuknak, amit jelzett Haci Bektas Veli, az iráni származású szúfi szent patrónusukká való emelése is.
I. Murád halálakor létszámuk már nagyjából 2-3000 főre volt tehető. A korai időszakban fegyverzetük jellemzően íjból, parittyából, hajítódárdából és számszeríjból állt. Jelentőségük és létszámuk az 15. században kezdett megnőni. Ezt köszönhető volt annak is, hogy I. Bajazid szultán (1389-1402) a janicsárság szervezetébe beolvasztotta a sekban-ok (vagy sejmen-ek, azaz udvari vadászok) és a bölük-ök (uralkodói alabárdos testőrség) csapatait is. Ezzel 7000 főre növelte erejüket három csapatnemben elosztva, melyek közül a janicsárság nagyobb részét adó hagyományos csapatai, a cemaat alkotta a harmadikat. Élükre a janicsár agát a szultán nevezte ki, aki saját díván-nal, tiszti karral is rendelkezett, valamint a nagyvezír díván-jának is tagja volt. Alatta a janicsárok zászlóaljaknak megfelelő egységekbe, 100-400 fős orta-kba voltak szervezve, egy-egy orta élén egy-egy corbasi-val („fő levesosztó”; a tiszti rendfokozataiknak elnevezése kötődött a konyhai funkciókhoz). Külön ortát kaptak a dervisek (szám szerint hármat) és a tevés szállító csapatok is (számuk 1 és 4 között változott). 1438-ban a devsirme bevezetésével megváltozott a „toborzás” formája is. A devsirme az Oszmán Birodalom elsősorban balkáni részéről keresztényektől (és muszlim bosnyákoktól) szedett adóforma volt, mely során minden évben egy-egy kiválasztott tartomány ezer 8-15 év közötti fiú gyermeket volt köteles a szultán szolgálatába küldeni. Közülük a rátermett keveseket a szultáni palotában nevelték tisztekké, hivatalnokokká és udvari, más szóval kapikulu lovasokká, a többieket Anatóliába szórták szét különféle mezőgazdasági munkákra a nyelv, kultúra és az iszlám elsajátítására. Utóbbiakat később újra összeszedték, újabb válogatáson estek át, és a kiválasztottakat ezután janicsárokká képezték ki külön kiképző orta-kban. Feladataik is bővültek: a szultáni testőrség és gyalogság mellett Konstantinápolyban rendészeti és tűzoltósági funkciókat is betöltöttek, valamint egyes kontingeseiket is szétküldték a birodalom vilájeteinek központjaiba rendfenntartás céljából. Ezek mellett végvárakban helyőrségként is funkcionálhattak.
Fénykorukat a 15-16. század fordulójától a 17. század második feléig élték. Számuk folyamatosan növekedett, II. Mehmed (144-1446, 1451-1481) már nagyjából 12 ezer, I. Szulejmán (1520-1566) uralkodása végén már nagyjából 20 ezer janicsár felett rendelkezett. Zrínyi VII. Miklós korában, illetve az 1670-es évek körül létszámuk már nagyjából 54 ezer főre volt tehető. Sikerük nem csak a fegyelmüknek volt köszönhető, hanem az általuk alkalmazott kanócos tűzfegyvereknek (tüfek) is, amelyekkel II. Mehmed uralkodása óta mind nagyobb számban szerelték fel őket. Ezeknek két főbb változata létezett; egy kisebb űrméretű, nyílt összecsapásoknál használt, illetve egy nagyobb, nehezebb, amelyet ostromok során vetettek be. A janicsárokat a 16. század végére már Európa egyik legjobb lövészeiként tartották számon. A 17. század közepétől pedig az akkor újdonságnak számító spanyol kovás muskétákat is alkalmazni kezdték. Emellett azonban az íjat is korlátozott számban megtartották, illetve a hidegfegyvereik közé tartozhatott kilidzs (török szablya), balta, illetve alabárd (a testőrségnél), pajzs, valamint béke idején a furkósbot, de ezek közül a legjellegzetesebbé (leginkább a 18. században) a jatagán vált, melyet magyar környezetben gyakran a 16-17. században is használt handzsárral tévesztettek össze. Fegyvereiket zárt alakzatban alkalmazták, melyből erős sortüzeket adtak le ellenfeleikre (erre Magyarországon a tizenötéves háború idejéből is találni utalást). A janicsárság jelentőségét mutatja, hogy I. Szulejmán már engedélyezte számukra a nősülést, valamint a janicsárok gyermekeit is elkezdték a soraikba felvenni, ezzel lassan egy elit társadalmi osztállyá kezdték magukat kinőni, ami azonban már a 16-17. század fordulóján problémákhoz vezetett.
Egyrészt a janicsárok elit státuszuknak megfelelően rendszeres fizetségüket folyamatosan igyekeztek növelni, illetve elérni, hogy fiaik örököljék vagyonukat. Így sokszor apjuk helyére a fiaik léptek. További problémát jelentett az is, hogy egyre több muszlim török is igyekezett korrupció útján bejutni. 1582-től már megnyitották soraikat nem csak a janicsárok fiai, hanem a szabad muszlimok (elsősorban törökök) előtt is. Emiatt az 1606-os janicsár törvénykönyv is panaszkodik, miszerint már nem rátermett katonák, hanem tehetős emberek kevésbé tehetséges fiai jutnak be a janicsárok soraiba. Azonban ennek köszönhetően 1648-tól már nem alkalmazták a devsirme rendszerét, melyet III. Ahmed szultán (1703-1730) törölt el végleg.
Mindemellett nem csak a korrupció jelentett problémát. A janicsárok a katonai jelentőséggel együtt egyre nagyobb politikai szerepre is szert kezdtek tenni. Ez nem csak az egyre nagyobb fizettségek kisarcolásában, hanem a másod- és sokszor harmadállás engedélyeztetésében is megmutatkozott, illetve kulcsszerepet kezdtek el játszani egy-egy portai hivatal megszerzésében, udvari puccsokban, valamint a 18-19. században többször ellenálltak a hadsereg megreformálását célzó kísérleteknek is. Többek között ezek vezettek el a janicsárság erőszakos feloszlatásáig 1826-ban.
