Az 1661-1664-es Habsburg-oszmán háború sajátos mellékhadszíntere volt Erdély. A bécsi udvar többször küldött katonai segítséget Kemény János támogatására, de parancsnokainak mozgásterét annyira szűkre szabta, hogy a kortársak ezt alig-alig tartották valódi segítségnyújtásnak. A Porta azonban igyekezett kihasználni a Habsburg fél erélytelen fellépését. Részben Bécs ilyetén hozzáállásának tudható be a Nagyszőllősnél [ma: Keménynagyszőllős, Seleuș, Románia] lezajlott összecsapás kimenetele.
Az 1662 január 23-án Kemény János és Kücsük Mehmed között vívott csata tétje nem más volt, mint az erdélyi fejedelmi trón. Az 1661-es esztendőben ketten is Erdély urának tekintették magukat. Keményt a saját támogatói választották meg, míg Apafit az oszmán fél iktatta be.
A szemben álló felek politikai célja azonos volt: a riválissal való leszámolás. A katonai cél Kemény János esetében eredetileg Segesvár ostroma lett volna Apafi elfogása végett. Az Apafi megsegítésére küldött borosjenő beglerbég, Kücsük Mehmed célja Apafi felmentése majd lehetőség szerint Kemény haderejének szétszórása volt.
A történettudomány mai állása szerint mindkét félnek nagyságrendileg 6-7 000 katona – zömében lovasság – állt rendelkezésére. Apafinak körülbelül mindössze 2 000 embere lehetett, így számára a 4-5000-es (más elképzelések szerint 8000-es) oszmán erősítés életmentőnek bizonyult. (Némely forrás említést tesz még párezer fős román segédcsapatról is, de arról nincs adat, hogy a harcban ők is részt vettek volna.) Kemény János hadereje azonos nagyságrendű volt, jelentős számú német zsoldossal és más (pl. horvát) erősítéssel megtámogatva, de a csata kezdetén a seregnek körülbelül a 60% tartózkodott a helyszínen. A forrásokból kitűnik, hogy megközelítőleg 7000 fős további német segédcsapat érkezését is várták, ez az erősítés azonban nem futott be.
Január 21-én Kemény még Segesvár ostromának megindítását tervezte, azonban 22-re virradó éjjel az oszmán segédcsapatok felbukkanásával alaposan megváltozott a helyzet. Az erőviszonyok kiegyenlítődésével a Medgyesre való átvonulás mellett döntöttek, amit január 23-án terveztek végrehajtani. Aznap délelőtt 10 óra körül azonban megkezdődött az oszmán csapatok nem várt támadása.
A Nagyszőllősnél táborozó Kemény János csapatainak nagy része rekvirálás céljából a környező vidéken szóródott szét, így amikor híre jött a támadásnak úgy 3500 fő tudott hadrendbe állni. A sereg két lépcsőben sorakozott fel, nem számítva a hátul elhelyezett tartalékot. A terepviszonyok egyáltalán nem voltak kedvezőek, és a létszámhiány miatt az egyes alakulatok is jóval kisebb alakzatban tudtak csak felállni. A jobbszárnyat (egy szőlőskertben) és a centrumot javarészt erdélyi illetve magyar csapatok adták, mögöttük tartalékban német gyalogság állt fel, további erdélyi-magyar kontingenssel megtámogatva. A balszárny vegyes képet mutatott. Itt (egy erdősség szomszédságában álló kis dombon) foglaltak állást a külföldi – javarészt német – zsoldosok, a horvátok és további erdélyi illetve magyar csapatok. Az oszmán hadrend három csoportosításból állt, illetve egy tartalékban hagyott, kisebb létszámú negyedik kontingesből.
A csata igen gyorsan lezajlott. Az oszmán támadás kezdetén a balszárny dragonyosait az első leadott sortűz után érte az első roham, ami nekilökte őket a mögöttük álló csapatoknak. Az itt álló néhány lovasszázad egy ideig fel tudta tartóztatni a támadókat, de a roham javát kapó centrum ekkor megingott, az ott harcoló erdélyi illetve magyar csapatok megfutottak (illetve némelyek harc nélkül átálltak) magukkal sodorva a tartalékot is. Ezzel a csata gyakorlatilag eldőlt (anélkül, hogy a jobbszárny egyáltalán harcba bocsátkozott volna), a győztesek mérföldeken át űzték a menekülőket.
Kemény táborára nézve a csata végzetesnek bizonyult. Elveszítettek öt zászlót, valamivel több mint ezer katonát, két ágyút és az összes málhát. Ami viszont pótolhatatlan veszteség volt: Kemény János szintén holtan maradt a csatatéren (holtteste soha nem került elő). Ezzel szemben az oszmánok embervesztesége csekély volt: egyes források szerint mindössze 14 fő. A fejedelmi trónért vívott harc ezzel eldőlt, Apafi Mihály megtarthatta fejedelmi címét.
