Nyikolajev 1941. augusztus 16. (más források szerint augusztus 15.)
Bár az első világháború kitörésekor a hadviselő felek még nagyszámú lovassággal rendelkeztek, az állásháború kialakulásával a fegyvernem elvesztette korábbi jelentőségét. Ennek ellenére a két világháború között szinte minden állam újjászervezett és hadrendben tartott hasonló alakulatokat, ebben a hagyománytisztelet mellett szerepet játszott a gépesítés viszonylag lassú térnyerése, valamint a lovasok még mindig kielégítő terepjáró képessége és relatíve nagy sebessége. A fegyvernem végnapjainak legismertebb példája az 1939-es német-lengyel háború hősies lengyel lovasrohama a német harckocsik ellen, amely csupán a goebbelsi propaganda félreértett filmhíradóiban volt valóság. A magyar királyi Honvédség gyorscsapatai 1941-ben, a Szovjetunió elleni hadbalépéskor négy huszárezreddel rendelkeztek.
A magyar lovasság utolsó jelentős lovasrohamát a 4. huszárezred hajtotta végre, elődeik híres stojanowi lovasrohamától napra pontosan 28 évvel később. Elsődleges feladatuk a Nyikolajev városának elfoglalására küldött német és magyar csapattestek biztosítása volt. A híres támadás Mikecz Kálmán őrnagy harccsoportjához fűződik. A huszárok nyílt, könnyen áttekinthető terepen, ellenséges tüzérségi tűzben és tikkasztó melegben kezdték meg támadásukat.
Egy német szemtanú, Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:
„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal?
Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen.”
