Az 1930-as évek hadseregeiben egyre nagyobb számban jelentetek meg a gépesített és páncélosegységek. Ez szükségessé tette olyan támogató fegyverek kifejlesztését, amelyek sebessége és terepjáró képessége nem marad el a harckocsikétól, ugyanakkor képesek arra, hogy azonnali védelmet nyújtsanak az ellenség váratlan repülő- és páncélostámadásaival szemben.
A svéd Landsverk cég e feladatok ellátására egy L–60 könnyűharckocsi alvázára szerelt 4 cm űrméretű Bofors légvédelmi gépágyúból úgynevezett vadászharckocsit szerkesztett. Az önjáró löveg alváza csupán annyiban különbözött az eredeti harckocsiétól, hogy nagyobb hossza miatt négy helyett öt pár futógörgője volt. A felül nyitott, csonkakúp alakú, 6-10 mm-es páncéllal borított forgótoronyban kapott helyett a gépágyú és négy kezelője. A torony kiképzése lehetővé tette, hogy a löveget mind légi, mind földi célok ellen használhassák.
Minthogy az L–60 harckocsit Toldi néven Magyarországon is gyártották, és a MÁVAG a Bofors légvédelmi gépágyúk gyártási jogával is rendelkezett, kézenfekvőnek látszott, hogy a fejlesztés alatt álló magyar gyorscsapatok légvédelmét L–62-kel oldják meg. 1939 tavaszán Magyarország egy L–62-t vásárolt fegyver nélkül. A hazai gyártású gépágyút Diósgyőrben építették be. A csapatpróbák alapján az L–62-t jónak ítélték, lövegét mind földi, mind légi célok ellen hatásosnak tartották. A szakértők csak egy lényeges változtatást, a torony bővítését kérték. E módosítás végrehajtása esetén javasolták az L–62 rendszeresítését a m. kir. Honvédségnél. A kedvező vélemények alapján a MÁVAG 1940-ben megvette a vadászharckocsi licencét, és felkészült a gyártásra.
A tüzérségi szakértők javaslata alapján az eredetileg kerek alaprajzú tornyot hátra felé patkószerűen megnyújtották, hogy kedvezőbb elhelyezkedési és mozgási lehetőséget biztosítsanak a kezelők számára. A megnagyobbított toronyban helyet kapott egy ötödik személy, a tűzvezető, akinek feladata a harcjármű harcának irányítása, hatékonyabbá tétele volt. A nagyobb torony mintegy 500 kg-mal növelte meg a harcjármű tömegét.
Az L–62 önjáró légvédelmi gépágyút az új formájú toronnyal 1940-ben 1940 M Nimród páncélvadász és páncélozott légvédelmi gépágyú néven rendszeresítették a m. kir. Honvédségben. A magyar szakértők véleménye ugyanis az volt, hogy a Bofors gépágyú kiváló irányzóberendezése, és négyes sorozatokban leadott 120 lövés/perces tűzgyorsasága fölényt biztosít a csak egyes lövéseket leadó harckocsikkal szemben.
A MÁVAG még 1940-ben 46 Nimród gyártására kapott megrendelést, amelyet 1941 júliusában további 89 jármű megépítésére szóló megbízás követett. Bár a két sorozat harcjárművei külsőleg megegyeztek, mégis lényeges különbség volt közöttük. Azért, hogy a eredetileg Németországban gyártott Büssing motorok bizonytalan szállításból eredő nehézségeket kiküszöböljek, a második sorozatot hazai, Ganz-építésű motorral rendelték meg. A Ganz-féle hajtómű az eredeti Büssing motor licence alapján készült.
Az első Nimródok 1941 végén kerültek a csapatokhoz, ahol elsősorban az 51. páncélvadász-zászlóaljat töltötték fel, amelynek rendszeresített állományába 18 Nimród tartozott. Az alakulat az 1. tábori páncéloshadosztály alárendeltségben 1942 nyarán esett át a tűzkeresztségen a doni fronton. A hadi tapasztalatok szerint a Nimród légvédelmi fegyverként kitűnően bevált. Hasonlóképpen jólszerepelt az időben felfedezett páncéltörő ágyúk, géppuskafészkek és gyengébben páncélozott könnyűharckocsik ellen, amelyekkel szemben jó irányzóberendezése és nagy tűzgyorsága miatt fölényben volt. Azonban az 1942 szeptemberétől egyre nagyobb számban megjelenő T–34 közepes és KV–1 nehézharckocsikkal szemben a Nimród 4 cm-es lövege szinte hatástalan volt.
A doni tapasztalatok alapján a páncélozott légvédelmi gépágyúkat átsorolták a légvédelmi tüzérséghez, és mint önjáró légvédelmi lövegeket használták őket a gyorscsapatok légvédelmének biztosítására.
A második Nimród sorozatban megrendelt 89 kocsi utolsó példányait 1944 tavaszán adták át. Ezekkel fokozatosan a két páncéloshadosztály páncélvadász-zászlóaljából 51., illetve 52 páncélos légvédelmi gépágyús tüzérosztállyá átnevezett alakulatait töltötték fel, valamint a hat-hat harckocsi- és gépkocsizólövész-zászlóalj is kapott egy-egy négy Nimródból álló századot. Ezeket a korábbi tapasztalatok alapján az 1944-es galíciai és magyarországi harcokban már képességeiknek jobban megfelelő feladatokra, légi és páncélozatlan vagy gyengén páncélozott földi célok ellen vetették be. Utolsó működő példányai még Pozsony környékén még 1945 áprilisában is harcoltak.
Mindent összevetve megállapítható, hogy a Nimród önjáró páncélozott légvédelmi lövegként kiválóan megfelelt. Legnagyobb „hibája” az volt, hogy hozzá nem értő parancsnokok páncélvadászként vagy olyan harckocsikra szabott feladatokra alkalmazták, amelyekre lövegének kis páncélátütő képessége, magas felépítése és gyenge páncélzata nem tette alkalmassá.
A harcjármű használhatóságát bizonyítja, hogy alvázán egy páncélozott szállító járművet is terveztek a páncélosalakulatok sebesültjei, illetve árkászai számra. Az elképzelés szerint a torony helyén, nyitott, megmagasított oldalfalakkal körülvett szállítótérben kaptak volna helyet a szállítandó katonák. A jármű 10 perces átszerelés után 4 fekvő sebesült, 1 ülő beteg és 3 fő ápolószemélyzet, vagy 8 árkász és felszerelésük szállítására lett volna alkalmas. A mintapéldány el is készült, és sikeres csapatpróba után 1943 szeptemberében 1943 M Lehel páncélozott sebesült- és csapatszállító gépkocsi típusnéven rendszeresítették, amelyből 37 példányt rendeltek. Azonban a gyártást kapacitáshiány miatt bizonytalan időre elhalasztották.
A Nimródokból mára csak két példány maradt fenn. Az egyik hadizsákmányként a Szovjetunióba került és a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban található. A másik felújított, mozgásképessé tett példány – mint az 1938 és 1944. közötti magyarországi harcjárműgyártás egyetlen Magyarországon maradt példánya – a budapesti Hadtörténeti Múzeum tulajdonában van.
