540 éve történt, hogy az Isza bég vezette török és a Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál által vezetett magyar seregek megütköztek egymással az Alkenyér, Balamér és Felkenyér falvak által határolt mezőn. A csata az 1479 és 1482 közt zajlott török-magyar összecsapások sorozatainak tetőpontja volt, valamint jelentőségét az is erősíti, hogy nem számítva az 1523-as szávaszentdemeteri ütközetet, ez volt az utolsó alkalom ahol magyar hadak, nyílt mezőn, győzelmet arattak egy jelentősebb számú oszmán fegyveres erő fölött.
A török támadásnak több okát is feltételezik a kutatók; egyrészt szerették volna a magyarok „kedvét elvenni” a Havasalföldre irányuló betörésektől és szerették volna megbosszulni Vég-Szendrő várának 1476-os ostromát. A támadó török sereg létszámát a korabeli krónikások 35 ezer főtől egészen 100 ezer főig tették, viszont a jelen kutatások alapján a sereg létszáma 15 és 20 ezer fő között mozoghatott. Jelentősebb része a mozgékony, de kisebb harcértékű akindzsikből és martalócokból állt és szignifikáns volt a havasalföldi vlach segédcsapatok száma is, akiket IV. Basarab vajda vezetett.
A támadó sereg Vég-Szendrőnél gyülekezett és október 9-én lépett Erdély területére a Lator forrásvidékénél található hágón keresztül. Ezzel kezdődött meg a napokon keresztül tartó fosztogatás és pusztítás, mely legsúlyosabban Szászsebes környékét érte majd ezután Zsibód (más néven Balamér) község mellett vertek tábort. Báthori vajda eddig csak halogatta az összecsapást a támadókkal és csak kellő távolságból követte őket, de három nap eltelte után elérkezettnek látta az időt erre. A tapasztalat arra tanította, hogy ne a betöréskör szálljon szembe a támadókkal, hanem akkor, amikor azok már eléggé fáradtak és demoralizáltak a portyázástól és fosztogatástól. Ezen felül szeretett volna időt nyerni arra is, hogy a segítségül hívott Kinizsi Pál temesi ispán, Vuk Brankovics szerb despota és a Jaksics-fivérek csapatai megérkezzenek.
Október 13-án, Szent-Kálmán napján a törökök megkezdték a tábor elbontását, mivel hírt kaptak a közeledő magyar seregről, de ez már késő volt, mivel Báthori addigra a környező erdőkbe „lopta” és csatarendbe állította csapatait. A jobb szárnyat Kinizsi vezette nehézpáncélos lovasságával vele szemben állt Ali bég és csapatai. A balszárnyat Brankovics irányította, alá beosztva Jaksics Demeterrel és huszárjai illetve a szász és vlach csapatok, akikkel szemben Malkacs-oglu Báli bég akindzsijei álltak. A magyar centrumot Báthori vezette és vele szemben állt Isza bég.
A csata azzal vette kezdetét, hogy egy török főember kilovagolt az erdélyi seregek elé és először Kinizsi majd Báthori aztán a despota előtt is köpött egyet, ezután a szászok közül kilovagolt egy vitéz, fejét vette a töröknek és majd azt bemutatva a magyar sereg felé, megindult a támadás. A leghevesebb harc a centrumban bontakozott ki, és a kezdetben Isza bég csapatai álltak nyerésre. A helyzet még drámaibbá vált, amikor Báthorit a törökök lerángatták lováról és erre az erdélyi csapatok futásnak eredtek. A sebesült vajdát egy Nagy Antal nevű vitéz tudta megmenteni, majd ezután Báthorinak, sikerült megfognia a menekülő sereget. A balszárnyon szintén nagy intenzitású, de döntetlen küzdelem folyt, egyedül a Kinizsi által vezetett jobbszárnyon történt meglepetés. Még Kemálpasazádé törtök krónikás is megjegyzi, hogy Ali bég gyáván megfutamodott a csatából, így Kinizsi csapatai ellenfél nélkül maradva oldalba és hátba támadták az oszmán centrumot. A többórás kemény küzdelem akkor ért véget, amikor Isza bég is súlyosan megsebesült és kidőlt a sorból, ezt követően a török centrum összeomlott, majd a magyar sereg rávetett magát Malkacs-oglu csapataira, akik súlyos veszteségek után, szintén menekülőre fogták a dolgot. A csata még nem ért véget, mert a vlach gyalogság tartotta magát, de az ellenük küldött magyar nehézlovasok felmorzsolták őket. Az ütközet hátralévő szakasz már mészárlássá alakult, a menekülő török és havasalföldi csapatokat kíméletlenül üldözték és ennek csak a sötétedés vetett véget. Akik messzebbre jutottak, azokkal sokszor a környékbeli lakosság vagy az éhség és kimerültség végzett.
A törökök veszteségét nagyjából 6000 főre teszik, maga Isza bég is elesett, ezzel szemben áll a magyar sereg 3000 fő körüli vesztesége. A csatát követően a győztesek tort ültek, ahol a beszámolók szerint az ellenfelek hulláit használták asztalnak és ülőalkalmatosságnak, maga Kinizsi Pál pedig a fogával emelt fel egy török holttestet és azzal lejtett győzelmi táncot.
Az ütközet rengeteg krónikást, mint Bonfini, a lengyel Jan Dlugosz és az osztrák Jacob Unrest megihletett és még évtizedekkel később is hivatkoztak a magyar sereg győzelmére. Nem maradt el a magyar válaszcsapás sem: 1480-ban Brankovics despota vezetésével a törökök által megszállt Bosznia és Szerbia területére nyomultak be és portyáztak. Az igazi eredmény azonban az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság között megkötött béke volt, ami egészen 1521-ig tartott.