1796 tavaszán a forradalmi Francia Köztársaság politikai vezetői a fiatal és ambiciózus Napoleon Bonaparte tábornokot nevezték ki a gyenge és demoralizált Itáliai Hadsereg élére. A háború 1792 óta tartott Európában a koalícióba tömörült konzervatív hatalmak és Franciaország között. 1796-ban már csak a Habsburg Monarchia, Nagy-Britannia és Piemont maradt a küzdőtéren. Bonaparte 1796 áprilisában az újjászervezett hadsereggel megverte a piemontiakat, különbékére kényszerítette őket, majd az itáliai osztrák sereg ellen fordult. 1796. május 10-én a lodi-i csatában győzelmet aratott majd bevonult Milánóba. A császár egyik legértékesebb tartománya, Lombardia, a franciák kezére került. Hamarosan Itália legfontosabb erődítménye, Mantova körül bezárult az ostromzár. A császári hadvezetés kénytelen volt jelentős erősítéseket Itáliába vezényelni Dagobert Wurmser lovassági tábornok parancsnoksága alatt. Wurmser 1796 nyarán és őszén Tirolból kiindulva két ízben is próbálkozott az ostromlott Mantova felmentésével. Első kísérlete alkalmával sikerült felmenteni az erődöt, de az augusztus 5-i castiglionei csata után kénytelen volt visszavonulni. Szeptember elején újabb kísérletet tett, ám a 8-i bassanói vereség után végül csapatai egy részével maga is az erődbe szorult. Október végén a tapasztalt katona, az erdélyi kisnemesi származású Alvinczy József báró, táborszernagy (1735–1810) vette át az itáliai és tiroli fronton a főparancsnokságot.
A bassanói kudarc után Alvinczy nehéz és hálátlan feladatot kapott. Október vége felé az osztrákok a Pordenone és Sacile közötti táborban a Monarchia belsejéből odarendelt csapatokból 30 000 főnyi, főleg újoncokból álló új hadsereget szerveztek, míg a tiroli Bozenben a budai szerb származású Davidovich Pál tábornok állomásozott 18 000 fővel. Ezekkel az erőkkel kívánták Mantovát felmenteni. Az akciót Wurmsernak az erődből kirohanásokkal kellett támogatnia. Alvinczy katonái újoncok voltak, Wurmser csapatait éhínség és betegségek tizedelték Mantovában. Bonaparte harcedzett csapatai sokkal jobb állapotban voltak.
A francia főparancsnok az ostromlottak nagy létszáma miatt nem hagyhatta el Mantova térségét és elhatározta, hogy bevárja Alvinczy támadását. Ezért ő maga a főerővel Verona közelében maradt, Masséna tábornokot a tiroli utakhoz, a fontanivai és bassanói Brenta-átjárókhoz rendelte, de Vaubois tábornok pedig Lavis városkánál, Trienttől (Trento) hét kilométerre északra állomásozott.
Alvinczy az előnyomulást két oszlopban kívánta végrehajtani. Davidovichnak az Etsch (Adige) völgyében, a főseregnek pedig, egyidejűleg, Vicenzán és Veronán át kellett Mantova felé előnyomulnia.
Ennek megfelelően Davidovich, hat oszlopban felvonulva, november 2-án kiszorította Vauboist Lavisból. Negyedikén a tiroli hadtest megszállta Trientet, majd 6-án Callianónál ismét ütközetre került sor Vaubois és Davidovich között. Előbbi súlyos veszteségek mellett visszavonult Rivoliig, de ott a támadás megakadt, mivel Davidovich az erős francia állást túlereje dacára nem merte megtámadni, passzívan várta az Alvinczy-oszlop eredményeit.
A friauli cs. kir. hadtest (26 500 fő, 74 löveg) november 2-án átlépte a Piave folyót, 5-én pedig elérte a Bassano–Fontaniva vonalat. Bonaparte ekkor megindult Veronából, hogy megtámadja Alvinczyt és Quosdanovichot. A támadás nem járt sikerrel ezért a francia fősereg ismét a megerődített veronai állásokba tért vissza, ahonnan Bonaparte mind a tiroli hadtest, mind Alvinczy ellen tudott operálni. A táborszernagy óvatosan követte a visszavonulókat és csak november 8-án érte el Vicenzát, majd 12-én Caldierót. A veronai állás azonban nem csak a centrális pozíció előnyét jelentette a franciáknak, hanem a bekerítés veszélyét is, mivel a két osztrák oszlop már csak kétnapi menetre volt egymástól, és közrefogta Bonaparte teljes seregét. Utóbbi e napon, hogy levegőhöz jusson, Caldierónál másodszor is megtámadta Alvinczyt, de mivel a támadás arcból érkezett, újból sikertelen maradt. A franciák számára a hadi helyzet immáron a katasztrófa esélyét is magában hordozta. Bonaparte végül Veronánál átkelt az Etsch jobb partjára, majd lefelé vonult a folyó mentén. November 15-én Roncónál ismét átkelt az Etschen, hogy Alvinczyt a balszárnyán támadja meg. Ezzel kezdetét vette a háromnapos arcolei csata.
A közelgő összecsapásban a mintegy 18 000 fővel rendelkező Davidovich, bár Alvinczy már egészen közel jutott hozzá, mindvégig tétlen maradt a nála jóval gyengébb Vaubois-val szemben. Bonaparte fő csoportosítása, Masséna és Augereau hadosztályai, illetve a lovashadosztály ereje mintegy 19 000 főre rúgott, míg Alvinczy a sok kikülönítés után még mindig körülbelül 24 000 ember felett rendelkezett. A Mantovát ostromló Kilmaine tábornoknak Bonaparte parancsára Verona védelmére 3 000 embert kellett kikülönítenie, így Mantovánál az ostromvonalban alig maradt több 6 000 embernél Wurmser 12–15 000 emberével szemben. Bonaparte a Roncónál történt átkelés után mindenekelőtt Arcolét akarta hatalmába keríteni, hogy aztán, San Bonifacio felé tovább előnyomulva, megszerezze az osztrákok ottani ütegeit. Ezt a műveletet Alvinczy főereje ellen a Caldiero felé előrenyomuló Massenának kellett fedeznie. Az Arcole és San Bonifacio ellen intézendő támadást a terepviszonyok nagyon megnehezítették. Ronco mellett a folyópart mocsaras volt, amelyen csak két töltésút vezetett át, egyrészt Arcole–San Bonifacio, másrészt Caldiero felé. Ez a töltésút Arcole-nél az Alpon folyócskán át vezetett és rendkívül keskeny volt.
Kép: Alvinczy József báró, táborszernagy
Bonaparte november 14. éjjelén érkezett Roncóhoz, ahol nyomban hidat veretett. Tizenötödikén reggel az Augereau-hadosztállyal Arcole felé nyomult előre, Massénát a másik töltésúton Caldiero felé irányította. Amikor a franciák Roncónál az Etsch folyón átkeltek, Arcolét már az osztrák Brigido-dandár tartotta megszállva, melynek csapatai az Alpone folyó mentén vezető töltésutat is tűz alatt tartották. Augereau oszlopának éle ennek ellenére mégis eljutott Arcoléig, ott azonban a híd elfoglalása nem sikerült, hiába tett kísérletet az összes tábornok. Végül maga Bonaparte állt zászlót ragadva a csapatok élére. Az ő próbálkozása is kudarcba fulladt a túlparton állást foglaló horvát határőrök tüzében. Segédtisztje elesett, Bonaparte pedig a hídról a folyó mocsaras partjára zuhant, és majdnem elfogták. Végül úgy döntött, hogy a frontális roham helyett átkarolással próbálkozik. Guyeux tábornokot egy dandárral Albaredónál átküldte az Alpon folyón azzal az utasítással, hogy támadja hátba az Arcolénál álló osztrákokat. Ez végül hatott. Brigido vezérőrnagy kiürítette Arcolét és csatlakozott a Mitrowszky-hadosztályhoz, mely közben beérkezett Stefano és San Bonifacio térségébe. A Caldiero felé kiküldött Masséna félúton, Ronco és Porcile között bukkant a Ronco felé nyomuló császári-királyi Provera-hadosztályra s azzal a mindössze néhány száz méter széles száraz terepszakaszon kemény harcot vívott. Itt a harcot az döntötte el a franciák javára, hogy az egyik osztrák zászlóalj tévedésből a Provera-hadosztály hátulsó csapatait vette tűz alá, mire elrendelték a visszavonulást, Masséna pedig megszállta Porcilét. Estig tehát kemény küzdelem után Porcile és Arcole is a franciák birtokába került, Bonaparte azonban nem merte erősen kimerült csapatait e veszélyes állásokban hagyni, így azokat az éj leple alatt az Etsch jobbpartjára vonta vissza, de a hídfőben csapatokat hagyott vissza.
A csata másnapján, november 16-án sem termett a franciáknak több babér. Bonaparte az előző napi módon megismételte támadását, de Arcolénál ekkor már Mitrowszky altábornagy és Brigida 18 zászlóaljjal védte a hidat, és ezúttal Albaredónál sem sikerült az átkelés. Masséna ellenben szerencsésebb volt, mert neki sikerült Proverát egészen Caldieróig visszanyomni, s közben öt löveget zsákmányolt az osztrákoktól. Bonaparte kudarca miatt azonban Masséna nem maradhatott ennyire exponált helyzetben, este a többi csapatokkal együtt ismét az Etsch mögé vonult vissza.
November 17-én Bonaparte harmadszor is megismételte támadását. Albaredótól délre hidat veretett, majd azon Augereau egész hadosztályát átküldte. Parancsa értelmében Masséna aznap hadosztályának csak felét küldte Porcile felé, másik felével az arcolei támadó csoportosításhoz csatlakozott, melynek megerősítésére Bonaparte már november 16-án a legnagói kikülönítés nagyobb részét is magához vonta. Az így már jelentős erőösszpontosítás után megújított támadás végül sikerre vezetett. Masséna és Augereau cselhez is folyamodott. Pár tucat emberüket trombitákkal az osztrákok hátába küldték, akik azt az illúziót keltették a szürkületben, hogy abból az irányból jelentős francia erők közelednek. Délután ötkor Alvinczy feladta a szívósan védett Arcolét, de az utóvédnek meghagyta, hogy Arcole és San Bonifacio között szívósan tartson ki, és az ellenséget lehetőleg sokáig tartsa távol. Ő maga serege zömével még az éj folyamán megkezdte a visszavonulást Montebello felé. Ilyen körülmények között Bonaparte egyébként is kimerült csapata nem tudta kimozdítani az osztrák utóvédet állásaiból, így a franciák a kitűzött menetcélt, a vicenza–veronai utat már nem érhették el, vagyis Alvinczy visszavonulása zavartalanul ment végbe.
Kép: Arcolei csata
Az osztrákok a háromnapos küzdelemben 6 200 embert és 11 löveget, a franciák mintegy 4 500 embert vesztettek. Hogy a harc milyen hevességgel folyt, azt legjobban az mutatja, hogy Bonaparte összes tábornoka szerzett kisebb vagy nagyobb sebet.
Davidovich csak az arcolei csata utolsó napján, november 17-én támadta meg Vaubois-t rivoli-i állásában, és rögtön sikerült is visszavetnie Bussolengo és Peschiera felé, de az üldözést nem folytatta, mivel hadtestét először össze akarta vonni és újrarendezni Pastrengónál. Amikor végre november 19-én Mantova felé indult volna, nem csak Alvinczy visszavonulásáról értesült, hanem arról is, hogy Bonaparte serege zömével már Villafrancánál áll, Augereau pedig hadosztályával a balszárnyát fenyegeti. Erre Davidovich is megkezdte visszavonulását Tirol felé. November 19-én Rivolinál szembefordult a franciákkal, de a balszerencsés ütközetben mintegy 1500 főt és kilenc löveget vesztett, majd folytatta visszavonulását észak felé. November 21-án Alvinczy újra támadni akart, de Davidovich tiroli visszavonulásának hírére ő is visszavonult a Brenta felé.
Összefoglalva a háromnapos arcolei csata tapasztalatait, az összecsapás folyamán a császári csapatok, köztük az Erdődy-, Wurmser- és József főherceg-huszárezredek, illetve több magyar gyalogezred és a határőrök általában jól harcoltak. A huszárokra különösen nagy szükség volt a bonyolult itáliai terepen, ahol a nehézlovasság használhatatlannak bizonyult. A problémát az egymástól elszigetelten harcoló csoportosítások jelentették, melyek képtelenek voltak összehangoltan működni. Davidovich nem mutatott sem önállóságot, sem kellő helyzetfelismerést, bár jelentéktelen és demoralizált ellenséges erőkkel állt szemben. Wurmser érthetetlen módon csak kisebb kitöréseket hajtott végre Mantovából, noha a francia tábor vele szemben majdhogynem üres volt. Ezzel szemben Bonaparte ki tudta javítani kezdeti hibáit, bár az arcolei csatát inkább akaratereje és makacssága, mint hadvezéri tudása révén tudta a javára fordítani.
Bonaparte a csata után ismét elfoglalta régi állásait Mantova körül. Az utolsó, negyedik felmentési kísérletre 1797 januárjában került sor. Alvinczy 28 000 főnyi serege élén azonban megsemmisítő vereséget szenvedett a rivoli-i kétnapos csatában (január 14–15.), melynek hírére Mantova, nyolc hónapi körülzárás után, február 2-án kapitulált.