Kanizsa vára

A vár történetének kezdete a tatárjárást követő időszakra, pontosabban az 1290-es évekre tehető, mivel Héder nembeli Kőszegi Henrik fia, Miklós ekkortájt kaphatott engedélyt az uralkodótól a kanizsai castrum felépítésére. Az ekkor épített, mintegy 36x38 m kiterjedésű, szabályos alaprajzú, belsőtornyos épülettömb erős kőalapozással, mészkőlapokból készült, ablakait és kapuját faragott kövekkel keretezték. A kanizsai vár első okleveles említése ugyan évszám nélküli, de jól behatárolhatóan 1319 előtti. Ebben Osl nembeli Lőrinc várnagyként szerepel. Fügedi Erik véleménye szerint az oklevél keletkezésének valószínű évszáma 1312 vagy 1314-1315.

Hitelesen a vár I. Károly (1308–1342) 1323. évi adománylevelében szerepel, amikor a hűtlen Kőszegiek erősségét az Osl nemzetségnek adományozta, amelynek fentebb említett tagja, Lőrinc, ekkor vette fel a Kanizsai nevet. Lőrinc az erősséget a keleti oldalon, a Kanizsa patak jobb partján egy elővárral egészítette ki. Fiai, János és István, Nagy Lajosnak (1342–1382) is kiváló szolgálatot tettek, ezért jelentős birtokadományokban részesültek, sőt János udvarmester, István pedig zágrábi püspök lett (1350), ezen felül Jánosnak lehetővé tette, hogy szétszórt birtokait Kanizsa környéki kincsáriakra cserélje. Ennek megtörténte után sor került a vár újabb megerősítésére, a falakon lőréseket alakíttatott ki, majd az 1380-as években Linzből és Lübeckből lőport és tűzfegyvereket hozatott.

A család egyik legjelentősebb tagja az esztergomi érseki székig jutó II. János volt. Fivére, a tárnokmesteri tisztségig jutó Miklós átalakíttatta a várat a 14. század utolsó negyedében, amely munka valószínűleg 1393-ban fejeződött be, ekkor Zsigmondot (1387–1437) is vendégül látták itt. A várkastély a feltárások alapján zártudvaros, egyemeletes épület volt, földszintjét támpillérek erősítették, kapuja dél felé nézett. A várat vizesárok övezte, e körül helyezkedett el a külső vár a bástyákkal. Az ábrázolások és a feltárás alapján a Kanizsaiak várkastélya a 15. századi királyi rezidenciák példáját követő szabályos alaprajzú vártípushoz tartozott, mint például Tata, Zólyom, Diósgyőr vagy Visegrád. Kanizsai János érsek 1409-ben mezővárosi rangra emeltette névadó uradalmát, ezáltal is elősegítve annak fejlődését.

Habsburg Albert (1437–1439) halála után a Kanizsaiak az özvegy királyné, Luxemburgi Erzsébet mellé álltak Ulászló (1440–1444) ellenében, ezért 1443-ban a Rozgonyiak megkísérelték elfoglalni a várat, amely az ostrom során jelentős károkat szenvedett. A következő évek erődítési munkálataiban a régi előműveket nem építették újjá és az egész várat mély árokkal vették körül.

A családi birtokokat megöröklő fiúsított Kanizsai Orsolya házassága révén került Nádasdy Tamás kezébe Kanizsa (1533). Nádasdy átépítette a várat, újjáépítette a védműveket, a falak és a bástyák továbbra is kőből és fából épültek a korszakban modernnek számító óolasz bástyákkal (ld. végvárak) kiegészülve.

Szülejmán (1520–1566) 1532-es hadjárata során jelentek meg először törökök a vár térségében, majd 1543-ban és 1556-ban ismét, ekkor azonban még Szigetvár védte a zalai erősséget.

Szigetvár elfoglalását követően (1566) vitathatatlanul Kanizsa lett a dél-dunántúli magyar végvárrendszer legfontosabb erőssége, mivel földrajzi helyzetéből kifolyólag – északkeletről a Dunántúli-középhegység és a Balaton alkotta „természetes védvonal”, délnyugatról a Dráva, ezek között pedig a korszakban meglehetősen mocsarasnak számító terület miatt nehezen áthágható akadály közepén emelt várként – rögtön átvette a somogyi véghely szerepét.  1568 elején a Nádasdy családtól átkerült az uralkodó, pontosabban az Udvari Haditanács kezelésébe északabbra fekvő birtokokért cserébe. Ekkor indult meg a vár hatalmas méretű erődítése Pietro Ferabosco tervei alapján, aki a régi várat is magába foglaló, annál jóval nagyobb alapterületű, mocsárral és vizesárokkal övezett ötszögletű erődítményt álmodott meg. Az új vár két részből állt, a keleti fele magába foglalta a régi várat, a nyugati pedig a lecsapolt mocsár területére épült; a vár két felét vizesárok választotta el, a sarkokon újolasz bástyákkal (ld. végvárak).

Az 1554-ben, az addig egységes Dunántúli Főkapitányság kettéosztásával a délebbi fekvésű Balaton-Dráva közi Főkapitányság központja Kanizsa lett, amely szerepkört egészen 1600-ig be is töltötte, ekkor azonban a tizenöt éves háború egyik legnagyobb veszteségeként az év őszén török kézre került és többszöri sikertelen visszafoglalási kísérlet ellenére ez így is maradt egészen 1690-ig.