A fővezéri sátorban a nyitott oldalponyvák ellenére alig mozdult a levegő. Raimondo Montecuccoli, az itt állomásozó keresztény csapatok vezére megdörzsölte a halántékát, ahogy eszébe jutottak az ellenlábas Zrínyi Miklós híveinek bírálatai. „Nem itt kéne lennünk!”, meg „Lent délen, Eszéknél kéne elvágni a török csapatok útját!” Az ilyen és ehhez hasonló mondatok, felkiáltások előbb vagy utóbb, de hozzá is mindig eljutottak.
Változtatni már késő és egyébként is; a cél nem a török csapatok szétverése és ellentámadásba átmenve Isztambulig való üldözése volt. Nem. A cél az örökös tartományok, de leginkább Bécs védelme. Itt és most ennyi és nem több.
A fent leírt jelenet nyilvánvalóan fiktív, de Montecuccoli elgondolása leegyszerűsítve valóban ezen alapult.
Az 1660-as évekre az Oszmán Birodalom két erőskezű nagyvezíre – Köprülü Mehmed és Fazil Ahmed – jóvoltából kilábalt a belpolitikai válságból. Olyannyira, hogy 1663-ra Ahmed elérkezettnek látta az időt egy újabb nagyszabású hadjárathoz a Habsburgok, illetve Magyarország ellen. A hivatalos casus belli Új-Zrínyi vár felépítése volt. Zrínyi Miklós horvát bán ugyanis az erődöt a Mura folyó túlsó partján építtette fel, ami egyértelműen már török terület volt.
A hadjárat sikerrel járt, Új-Zrínyi várat a Fényes Porta csapatai lerombolták, majd először Kanizsához, onnan pedig nyugat felé, Bécs irányába vonultak. A császári udvar ekkorra már elfogadta Montecuccoli javaslatát, aki a Rába-vonala mentén kívánta feltartóztatni a törököket. Megközelítőleg 30 000 főt számláló francia és birodalmi német csapatokkal is megerősített seregével takarékosan bánt, végig szem előtt tartva a kijelölt stratégiai célt (t. i. Bécs védelmét). Az Új-Zrínyi várat ostromló portai csapatokat ezért, valamint kétszeres túlerejük miatt nem támadta meg.
Az augusztus 1-én lezajló csata a török-ellenes háborúk harmadik nagy összecsapása volt Magyarország területén. A császáriak hatalmas túlerővel néztek szembe, de a terep nekik kedvezett; a Rába egy hurka fedezte az egyik szárnyat, amelyen csak egyetlen ponton lehetett átkelni. A csata azzal kezdődött, hogy a nagyvezír csapatai kikergették állásaikból a folyókanyarulatba előretolt keresztény gyalogosokat, majd fokozatosan majdnem a táborig szorították őket vissza. Ezalatt Ahmed a gázlón nagyszámú erősítést – főleg lovast – csoportosított át a keresztény főerő elleni támadáshoz.
Montecuccoli nem tétlenkedett, hadrendbe állította és ellentámadásra vezényelte seregét – a törökök által nem várt irányból: a folyóhurok és a tábor közötti cserjésen át. A portai csapatokat váratlanul érte a támadás. A nagyvezír ellentétes parancsai miatt a szervezetten kezdődő visszavonulás, hamar fejvesztett menekülésbe, végül pedig mészárlásba csapott át. (Az átkelést nehezítette a megáradt folyó is – sokan a vízbe fulladtak menekülés közben.) Az harc délután négy óra magasságában ért véget. A csatatéren, ill. a folyóban 16 000 török katona lelte halálát, míg Montecuccoli csak 2 000 embert veszített.
A felek ezek után nem vonultak el Szentgotthárd mellől, ki-ki visszahúzódott saját táborába. A császáriak Montecuccoli parancsára nem kezdeményeztek újabb harcot, mondván: a török megőrizte létszámfölényét, a Habsburg csapatok nagy veszteségeket szenvedtek, és az utánpótlás is akadozott. Hamarosan tehát visszavonultak Sopron irányába, míg Ahmed a Vág völgye felé indult.