1917. április 06-án az USA hadüzenetet küldött Németországnak. Ezt követően egy sor kisebb-nagyobb Latin-Amerikai ország /amik szorosan az USA érdekszférájához voltak köthetőek pl.: Panama vagy Kuba/ is hadat üzent a Központi Hatalmaknak illetve az Egyesült Államok megszakította diplomáciai kapcsolatait a Monarchiával és Törökországgal.
Néhány hónappal a hadüzenetet megelőzően még koránt sem volt ennyire világos az USA politikai állásfoglalása az Antant oldalán, de gazdaságilag egyértelműen a „Szívélyes Szövetséget” támogatták. 1916-ra az Egyesült Államok adósból hitelezővé lépett elő: 7 milliárd USD értékben szállított árut az Antantnak és Olaszországnak, akik ezt különböző mód ellentételezték; például 2,4 milliárd USD értékben kölcsönt vettek föl az USA-tól.
Más okai is voltak, hogy az USA megpróbált távol maradni a konfliktustól: 1916 őszén elnökválasztást tartottak és Wilson elnök szerette volna megőrizni mandátumát, ehhez az is kellett, hogy sikerüljön tárgyalóasztalhoz ültetnie a hadviselő feleket. Ez nyilvánvalóan belpolitikai megfontolás volt, viszont a másikat az USA déli határain kell keresni: 1916-17 fordulóján büntető expedíció indult Mexikóba Pancho Villa forradalmár ellen ez pedig lekötötte az ekkor még elég kicsinek és gyengén felszereltnek számító amerikai szárazföldi hadsereg jelentékeny részét.
1917-re viszont már gyökeresen megfordult a helyzet: a Németország által meghirdetette a korlátlan tengeralattjáró háborút, ami az amerikai kereskedelmi hajókra kiadott „kilövési engedéllyel” volt egyenértékű, illetve az oroszországi forradalmak az ország háborúból való kiválását engedték következtetni, ami a Központi Hatalmak felé billentette volna el az egyensúlyt. Az amerikai közvélemény Németország elleni hangolását segítette elő az angol titkosszolgálat által el fogott „Zimmermann-távirat”. Ebben a mexikói német követet utasították arra, hogy ha az USA hadat üzen Németországnak, minden áron érje el, hogy Mexikó intézzen támadást az USA ellen az 1848-ban elvesztett területek visszaszerzéséért természetesen a Központi Hatalmak oldalán.
Miután kinyilvánította hadiállapotot, az USA kormány nem tehetett mást, mint rohamtempóban létre hozzon egy tömeghadsereget illetve felfegyverezze azt, amihez viszont a kellő ipari potenciál már kiépült az elmúlt években. 1917 nyarán megérkeznek az első amerikai csapatok Franciaországba, ezek lesznek az expedíciós erők /AEF/ parancsnokuk pedig a mexikói intervenciót is vezénylő Pershing tábornok lett. Fontos viszont leszögezni, hogy USA nem, mint az Antant szövetségese, hanem annak „társult hatalmaként” szállt be a konfliktusba így a céljaik is mások voltak. Wilson erkölcsi alapon indított keresztes hadjáratként fogalmazta meg a bekapcsolódást, így az amerikai erők igyekeztek megőrizni önállóságukat és több sikeres támadást is indítottak a németek ellen, pl.: St. Mihiel-nél 1918 szeptemberében. A háború végére már legalább két millió amerikai katona harcolt Európában. Bár nem voltak annyira tapasztaltak, mint brit vagy francia társaik, de ez a „friss erő” megváltoztatta az erőegyensúlyt és eldöntötte a háborút az Antant javára.
Érdekesség még, hogy megfordult az európai harctéren George Patton is, aki a második világháború során lesz az Egyesült Államok hadseregének egyik legeredményesebb tábornoka. Az első világháború idején még viszont az expedíciós erők lovassági tisztjeként ismerkedik meg a harckocsikkal. Felfedezi bennük ugyanazt a mozgékonyságot, amit a lovasság képvisel ezért a háború után is a páncélos fegyvernem fejlesztésének legfőbb képviselője lesz az USA-ban.
Számunkra viszont a legjelentősebb amerikai katona Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy, aki személyesen akadályozta meg a Nemzeti Múzeum kincseinek elszállítását. 1936-ban felavatott szobra, ma a Szabadság téren áll az USA nagykövetsége előtt.
Fotó: német katona megadja magát egy amerikainak a nyugati fronton 1918-ban.