A 19. század végén a haditengerészeti technológiák hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Újabb és újabb csatahajó- és cirkáló konstrukciók mind nagyobbak, gyorsabbak, egyre erősebb páncélzattal és főtüzérséggel rendelkeztek, melyeknek építése egyre nagyobb terhet rótt az egyes államok gazdaságára. Már az első páncélos hajók megjelenésének idejében felmerült annak kérdése, hogy ezeket a nagy hajókat hogyan lehetne olcsóbb, könnyebben és gyorsabban – és nem mellesleg nagyobb mennyiségben – előállítható haditengerészeti egységekkel és fegyverekkel semlegesíteni, elpusztítani. Erre voltak válaszok a tengerészeti aknák, és a később ezekből továbbfejlesztett, majd önjáróvá váló torpedók.
1866-ra Robert Whitehead tervezte meg és gyártotta a világ első megbízható, sűrített levegővel működő önjáró torpedóját, mely fegyvert 1868-69-től kezdve minden jelentősebb haditengerészet vásárolt. Ezzel a fegyverrel a francia jeune école haditengerészeti teoretikus irányzat új lendületet kapott. A jeune école alapja, hogy kisebb, gyors járatú hajókkal kellően erős fegyverzettel ellátva könnyebben fel lehet venni a versenyt a tengeren jóval nagyobb flottákkal is – a francia flotta esetében ez az ellenség az angol flotta lett volna – anélkül, hogy ezen hajók építése és fenntartása gazdasági csődbe sodorná az adott államot, illetve könnyebben pótolhatóak és gyorsabban legyárthatóak. Ennek köszönhető, hogy Franciaország (Nagy-Britanniával szoros versenyben) az 1870-es évektől kezdve élen jártak a különböző torpedónaszádok építésében, melyek egy idő után komoly fenyegetést jelentettek az angol flottára is, amint azok képessé váltak a nyílt tengeren való bevetésre 1876 után. Ez egyrészt a csatahajók és cirkálók másodlagos tüzérségének megerősítését okozta, illetve egy új hajóosztály létét is indokolta, melyek képesek e gyors járatú kis hajók elpusztítására. Az első ilyen hajó HMS Rattlesnake volt, mely igazán ágyú-torpedó naszádként teljesített szolgálatot 1886 és 1910 között, de ez a hajótípus túl alacsony volt, így nem volt teljesen tengerálló, illetve túl lassúnak is bizonyult a torpedónaszádok (vagy akár nagyobb egységek) elfogásához, vagy a csatahajókkal és cirkálókkal való lépéstartáshoz. Bár ez a hajótípus nem veszett ki ekkor teljesen a haditengerészetből, mert a naszádokkal ellentétben képesek voltak a nyílt tengeren való manőverezésre, de korlátozott bevethetőségük már rögtön próbajárataik során látszottak. Az osztrák-magyar haditengerészetben e hajótípust az SMS Satellit (1892) és az SMS Magnet (1896) képviselték.
Bár az HMS Rattlesnake és a spanyol Destructor ugyanazon évben, 1886-ban állt szolgálatba, mégis ez utóbbi hajó lett az, amelyik a jövő felé mutatott, ugyanis a Detructor már kifejezetten a torpedó-naszádok és -hajók jelentette fenyegetés eliminálására tervezték és építették. Innen a rombolók eredeti neve: torpedóhajó-rombolók. Az első torpedóval felszerelt rombolók már Alfred Yarrow és John Arbuthnot Fisher brit admirális neveihez fűződik, akik közreműködésével, tervezésébel 1892-ben szolgálatba állt a világ első igazi torpedó-rombolója, az HMS Sharpshooter. Az ekkor Yarrow and Thornycroft, majd a Yarrow Shipbuilders Limited névre keresztül brit cég ezután sokáig, egészen 1977-ig tervezett és gyártott a világ legtöbb tengeri hatalmának kisebb hadihajókat, rombolókat és naszádokat.
1904-ben a Spaun admirális által vezetett osztrák-magyar haditengerészet ezt a céget kereste fel saját flottaépítési programjának keretein belül egy 12 tagú rombolóosztály és egy 24 tagú torpedónaszád-osztály tervezésére és 1-1 prototípus legyártására. E hajóosztályok lettek a Huszár-torpedóromboló és a Kaiman-torpedónaszád-osztályok. Az osztály alapja a már enyhén elavultnak számító brit B-osztályó rombolók, illetve az abból továbbfejlesztett japán Ikazuchi-osztály voltak, melyeket szintén a Yarrow tervezett és gyártott, végsebességük nyugodt tengeren 30 csomó körüli volt, bár viharos tengeren a viszonylag alacsony fedélzetük és az orruk fedélzetének teknősbéka-hát jellegű kiképzése miatt viharos tengeren kénytelenek voltak ennél lassabb menetet tartani.
Az osztály első tagját, az SMS Huszárt tehát a Yarrow gyártotta és a már Montecuccoli admirális által vezetett osztrák-magyar haditengerészet vette át, ám szolgálata nem tartott sokáig, ugyanis 1908. december 3-án zátonyra futott, majd többszöri sikertelen mentési kísérlet után december 12-én elsüllyedt. Testvérhajói közül ötöt, SMS Ulan-t, SMS Streiter-t, SMS Wildfang-ot, SMS Scharfschütze-t, SMS Uskoke-t a Stabilimento Tecnico Triestino gyártotta le 1905 szeptembere és 1907 júliusa között. Hat Huszár-romboló legyártására az érvényes megállapodás szerint a magyar fél kapta, így a fiumei Danubius hajógyár építette meg. Ezek 1907 júliusa és 1909 júliusa között épültek, nevük: SMS Pandúr, SMS Turul, SMS Csikós, SMS Réka, SMS Dinara és SMS Velebit voltak. Az elveszett Huszár romboló pótlására 1909-ben elkezdte a polai haditengerészeti arzenál az SMS Huszár II építését, melyet 1911. február 8-án vettek szolgálatba. Az osztály utolsó tagját, az SMS Warasdinert eredetileg a trieszti hajógyár 1912-ben Kínának kezdte el építeni Lung Tuan néven, melynek még 12 testvérhajója készült volna el, de az első világháború kezdetén az osztrák-magyar haditengerészeti vezetés saját használatra lefoglalták, így összesen 14 huszár-osztályú romboló teljesített szolgálatot a háború alatt.
Ezek a rombolók viszonylag gyorsnak számítottak, a négy kazán és kettő darab négy hengeres expanziós gőzgéppel voltak ellátva, melyek a két hajócsavart meghajtva 28 csomó feletti végsebességet tudtak a hajóknak biztosítani 6000 LE körüli teljesítményükkel. Mind a négy kazánhoz tartozott egy-egy kémény, így a négykéményes kialakításáról, melynél a hátsó kéményt a tat felé tolták el, a híd mögött magasodó egetlen árbocáról, illetve a teknősbéka-hát jellegű orrkialakításról felismerhető. Fegyverzete: kezdetben egy darab 7 cm/L44 Skoda löveggel és hét darab 4,7 cm/L44 Skoda gyorstüzelő löveg, valamint két 45 cm-es torpedóvetőcső. A torpedővetőket a hajó középvonalában, egyet az orr felépítménye és a parancsnoki híd között, egyet pedig a tatfedélzeten helyeztek el. A nagyobb kaliberű fő löveget a hajó orrában helyezték el, a hét gyorstüzelő löveg közül pedig egyet a tatfedélzeten, hármat-hármat pedig a hajó jobb és baloldalán helyezték el. 1912-1913 során a hajókat átfegyverezték, a hét 4,7 cm-es gyorstüzelő löveget öt darab 7 cm/L30 Skoda lövegre cserélték, valamint az első világháború során egy-egy 8 mm-es légvédelmi géppuskát is kaptak. Legénységük 4 tiszt és 61 matróz volt. Hosszuk 67 m feletti, 6,26 m szélesek, és merülésük teljes felszereléssel 2,2-2,4 m körüli volt 410-430 összsúly mellett (ez természetesen a felszerelés súlyától függött).
A háború alatt ezek a hajók ezután az eredeti feladatukat is ellátták, biztosították a csatahajó- és cirkáló kötelékeket az ellenséges naszádok és tengeralattjárók ellen, de ugyanakkor blokád feladatokat is elláttak, járőröztek, Olaszország partjait és kikötőit vették tűz alá, légvédelmi feladatokat láttak el, konvojokat kísértek, tengeralattjáróra vadásztak, járőröztek, hajó- és repülőgép mentésben és ütközetekben vettek részt – köztük a második otrantói ütközetben 1916. december 22-23-án, ahol az osztály négy rombolója, az SMS Dinara, SMS Réka, SMS Scharfschütze és az SMS Velebit kűzdött meg az antant hajóival. Ezeket a feladatokat ugyan a torpedó-rombolók a háború eleji doktrínák szerint nem kellett volna, hogy ellássák, ugyanis a cirkálókat pont ezekre tervezték, azonban a háború kényszerűségei megmutatták, hogy szükség van e feladatkörökben is a torpedó-rombolókra. A háború alatt két romboló veszett oda ebből az osztályból: az SMS Wildfang 1917. június 4-én egy a vízben sodródó elszabadult aknának ütközött; az SMS Streiter-t 1918. április 16-án az általa kísért Petka gőzös legázolta, és elsüllyedt.
A háború után egyetlen egy huszár-romboló szolgált tovább a görög haditengerészetben, az SMS Ulan, amely a Smyrna nevet kapva, utalva arra, hogy a háború alatt elvesztett Smyrna romboló helyett kapta meg Görögország kompenzációul 1920-ban. Itt 1932-ig szolgált. A többi hajó közül nyolcat Oalszország kapott lebontásra (ezek: SMS Csikós, SMS Dinara, SMS Huszár II, SMS Scharfschütze, SMS Turul, SMS Uskoke, SMS Velebit és SMS Warasdiner), kettőt pedig Franciaország szintén lebontásra (SMS Pandúr, SMS Réka).