A haditechnikai és a hadviselés fejlődését követve az első világháborút megelőző évtizedekben az osztrák-magyar haderő fegyverzete jelentős változáson, modernizáción esett át. Ennek köszönhetően a háború előestéjén a dualista állam katonáinak egyéni fegyverzete nem sokban maradt el, nem sokban különbözött a többi európai nagyhatalom hadereje által alkalmazottaktól.
A fegyverek fejlesztését és rendszeresítését a császári és királyi Hadügyminisztérium és az alárendeltségébe tartozó Katonai Műszaki Bizottság felügyelte, irányította. Az itt dolgozó szakemberek feleltek azért, hogy a dunai monarchia fegyverzetének és felszerelésének minősége megfeleljen a mindenkori követelményeknek. A Bizottság által bevizsgált és bevezetésre javasolt fegyvereket az uralkodó legfelsőbb jóváhagyásával rendszeresítették. Ennek a hivatalos eljárásnak az éve volt az adott eszköz M, azaz Muster, Modell, vagyis magyarul minta száma.
Hidegfegyverek
A különböző szúró- és vágófegyverek a 20. századra sokat veszítettek korábbi jelentőségükből, de az első világháborúban használatukra, főleg a kezdeti időkben, még gyakran sor került. A kivont karddal végrehajtott lovasrohamoknak és a tömeges gyalogsági szuronyrohamnak az állásháború sajátosságai, a műszaki akadályok, a sűrű tüzérségi tűz és a géppuskák vetettek véget, de a közelharcban a hidegfegyverek nélkülözhetetlenek maradtak.
A tiszti kar számára a szálfegyverek fontos állományjelző jelképnek számítottak, így sokáig ragaszkodtak a kardviseléshez. A legtöbben az 1861 M gyalogostiszti karddal voltak ellátva, amelyet bőr kardszíjon a derekukra övezve viseltek, és amelyet az uralkodó névjelével díszített, fémszövésű kardbojttal ékesítettek.
A Monarchia szárazföldi haderejének közel egyharmada a lovas fegyvernemhez tartozott, akik a lőfegyverek mellett tradicionálisan valamilyen kardfélével is rendelkeztek. A dragonyos, huszár és ulánus csapatnemek egységes kivitelű lovassági szablyáját 1904-ben rendszeresítették, amely masszív, erős pengéje okán egyaránt alkalmas volt szúrások, vágások és ütések kivitelezésére. Miután a lovasság is lövészárokba kényszerült, használatukkal és viselésükkel felhagytak.
Külön említést érdemel a műszaki alakulatok, illetve a műszaki beosztású katonák utászkardja, amelyek széles, robosztus pengéjével kisebb fák kivágására is alkalmas volt.
A legalapvetőbb egyéni szálfegyverek az ismétlőpuskákhoz tartozó szuronyok voltak. Az osztrák-magyar haderőben rendszeresített Mannlicher puskafélékhez egy 25 cm pengehosszúságú, egyélű, kés alakú bajonett tartozott, amelyet kétféle kivitelben készítettek. A tisztesi és altiszti állomány számára a szuronybojt befűzéséhez és rögzítéséhez szükséges karika és kengyel is került a fegyverre. A szuronyt a markolattüskén lévő gyűrű és a markolaton található, nyomógombos bajonettzár segítségével lehetett a puskára tűzni.
Lőfegyverek
Az 1914 előtti három-négy évtizedben fontos változásokon estek át az osztrák-magyar kézi lőfegyverek. Az elöltöltő, feketelőporral működő puskákat az 1870-es években felváltották a hátultöltő, majd 20 éven belül a többlövetű, gyérfüstű lőporral működő ismétlőfegyverek. Az 1910-es évektől kezdve pedig egyre nagyobb számban jelentek meg a haderőben a korszerű önműködő tűzeszközök, a géppuskák, öntöltő pisztolyok. A Steyrben és a Budapesten működő két nagy fegyvergyár korszerű gépparkja havi több ezer kézilőfegyver előállítását tette lehetővé.
Az 1914-ben mozgósított közel másfél millió katona egyéni fegyverzete a szárazföldi haderő hármas tagozódásának megfelelően igencsak vegyes képet mutatott. Míg az első vonalba tartozó alakulatok mindegyike viszonylag modern fegyverzettel rendelkezett, addig a például a népfelkelés számára még egylövetű, korszerűtlen Werndl puskákat is kiosztottak.
Maroklőfegyverek
A pisztolyfélék elsősorban a parancsnoki állomány, a vezetési törzsekbe beosztottak, jellemzően a tisztek egyéni önvédelmi lőfegyverei voltak. Ezen kívül a legénység, főleg az altiszti kar azon tagjai részére írták elő pisztolyok viselését, akiknek a feladatuk ellátásához nem volt szükség a nagyobb tűzhatású, hosszabb tűzfegyverekre, amelyek fizikailag akadályozták volna őket a feladataik ellátásában. Két nagy csoportjuk, a forgópisztolyok, vagyis a revolverek és az öntöltő pisztolyok közül a világháború kitörésekor a Monarchia hadereje többféle típussal is rendelkezett.
A forgópisztolyokat a bécsi Gasser fegyverüzem két terméke képviselte 1914-ben. A hatlövetű, egyszeres működésű (Single Action) 9 mm-es Gasser/Kropatschek forgópisztoly a gyalogostisztek oldalfegyvere volt. Műszaki és lövésszaki szempontból nem volt túl korszerű, de nem sokban maradt el német és francia kortársaitól. A töltényeket egyesével lehetett a forgódobba illeszteni, majd az ellőtt töltényhüvelyeket szintén egyesével kellett onnan eltávolítani. A gyalogtiszti forgópisztolyt barna színű, borjúbőrből készült táskában, derékra csatolva viselték.
Modernebb utóda, az 1898 M 8 mm-es Rast/Gasser forgópisztoly technikai megoldásai és a kivitelezés minősége szempontjából Európa egyik legmodernebb forgópisztoly-konstrukciójának számított. A nyolclövetű fegyver egyik jellegzetessége, hogy szétszedéséhez nem volt szükség külön szerszámra, mert a tok oldalát és a markolathéjakat a sátorvas kiakasztása és előrebillentése után könnyen és gyorsan el lehetett távolítani. A pisztoly töltése és ürítése hasonló volt elődjéhez, de lehajtható töltőkapuja egyben biztosítóberendezésként is szolgált. A forgópisztoly tokja barnára festett borjúbőrből készült, amelyet a gyalogságnál derékra, a lovasságnál pedig a vállra szíjazva viseltek.
A fegyver leváltása viszonylag korán, az 1910-es évek elején megkezdődött, melynek oka az öntöltő pisztolyok egyre növekvő népszerűsége volt.
Az osztrák-magyar haderő első nagyobb tételben használt öntöltő pisztolya az 1907 M 8 mm-es Roth/Krnka volt. A közvetlen zárhátrasiklásos, rövid csőhátrasiklásos működésű, szilárd reteszelésű fegyver tárja a marokaltban rögzített, így töltését felülről, töltősín segítségével lehetett elvégezni. Ez a megoldás 1907-ben egyáltalán nem számított szokatlannak, legfeljebb kissé korszerűtlennek. A fegyverhez rendszeresített barna bőrből készült pisztolytáskában a fegyver mellett két papírdobozba csomagolt, 10 töltényt befogadó töltőlécet is el lehetett helyezni. A táskát a gyalogságnál derékszíjra fűzve, a lovasságnál vállszíjon viselték.
A pisztolyt 1908-ban elsőként a lovasságnál vezették be, majd a későbbiek során a teljes haderőben használatba került. A fegyvert Steyrben és Budapesten is gyártották, 1914-ig a két üzemben összesen mintegy 100.000 darab készült belőle.
1912-ben egy még korszerűbb maroklőfegyver került a haderőbe, a 9 mm-es Steyr öntöltő pisztoly. A közvetlen zárhátrasiklásos, rövid csőhátrasiklásos rendszerű, szilárd reteszelésű pisztoly szánbiztosítóval is rendelkezett, így csőre töltve is viselhették. Robosztus külseje, megbízható működése miatt a katonák kedvelték. Hátránya volt, hogy elődjéhez hasonlóan a 8 töltényt befogadó tárját a markolatba építették, így azt felülről, töltősín segítségével kellett megtölteni. Pisztolytáskája a Roth/Krnka modell némileg módosított változata volt.
A fegyver csak az 1914-es nyári mozgósítást követően került nagyobb mennyiségben a csapatokhoz, az első világháború során a legelterjedtebb osztrák-magyar maroklőfegyvernek számított.
Puskafélék
Az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborúban használt puskaféléit az 1880/90-es években elvégzett fegyverzeti modernizáció során fejlesztették ki. Ebben a szűk tíz évben kellett a Katonai Műszaki Bizottságnak megtalálnia az ideális szerkezetű ismétlőpuskát, valamint megoldania a kis űrméretű puskatöltény és a gyérfüstű lőpor bevezetésével járó problémákat. A többféle hazai és külföldi modell közül végül a német származású konstruktőr, Ferdinand Mannlicher puskái lettek rendszeresítve. Fegyvereinek jellegzetes vonása az egyenes húzású zárdugattyús rendszer, amelyet a töltés-űrítés egyszerűsítése és ez által a tűzütem fokozása céljából szerkesztettek meg.
A Monarchia legismertebb, legelterjedtebb és egyben legsikeresebb lőfegyverei az 1895 M. 8 mm-es Mannlicher puskafélék. A Mannlicherekből a kor szokásának megfelelően az egyes fegyver- illetve csapatnemek számára eltérő kivitelű altípusok készültek. A haderő összetételéhez igazodva természetesen a gyalogság ismétlőpuskáiból készült a legtöbb.
Az egyeneshúzású zár lehetővé tette, hogy a kireteszelést, az ürítést, a kivetést, a töltést, és az ütőszeg felhúzását a zárfogantyú egyszerű előre- és hátrahúzásával lehessen elvégezni. A rendszer hátrányai igazából csak az első világháború során fellépő nagy igénybevétel alatt derültek ki.
A Mannlicher puskák lőszere az 1893 M 8x50 mm-es élestöltény volt, de ezen kívül még számos töltényfajta létezett ebben az űrméretben. Az 1893 M lőszer peremes rézhüvelye jellegzetes palack alakú, ólomlövedéke félgömbhegyű. A 15 gramm tömegű lövedék 580 m/s sebességgel hagyta el a csőtorkolatot, amely érték a korszak más hadipuskáihoz mérten alacsonynak számított. Ez a sebesség jórészt a lövedék korszerűtlen alakjának volt köszönhető. A töltényeket az 1890 M puskatöltény-tár, azaz a töltőkeret fogta egybe, amelyet kettesével, papírba csomagolva kaptak meg a katonák.
A fegyver tűzkésszé tételéhez legelőször a zároló-biztosítót kellett elfordítani, majd a zárat a fogantyúnál fogva hátrarántani. Ez után lehetett a töltőkeretbe foglalt öt töltényt az adogatórugó ellenében felülről a tárba tölteni. A töltőkeret mindaddig a tárban maradt, amíg az utolsó töltény el nem fogyott. Ha ez megtörtént, a keret a tár alsó részén lévő nyílásán kiesett. A tár megtöltése után a zárat erőteljesen előre kellett nyomni, hogy megtörténhessen a töltés, a zárolás és az ütőszeg felhúzása. A zároló-biztosítóval a puskát csőre töltve, lövésre készen lehetett tartani. A puska felcsapható keretirányzékkal rendelkezett.
A Mannlicher puskák viseléséhez egyféle méretben készült borjúbőr puskaszíjat használtak, melynek egyik végén tüskés csat, a másikon pedig bújtató található.
Azon csapatok számára, amelyeknek nem a gyalogsági fegyverekkel való tűzharc megvívása volt az elsődleges feladata, a puskákhoz teljesen hasonló, de rövidebb csövű kurtályokat rendszeresítettek. A tüzér, a trén, a műszaki, az egészségügyi, stb. alakulatok fegyvere a csőhosszon és az irányzék beosztásán kívül műszakilag semmiben nem különbözött az ismétlőpuskától.
A lovassági alakulatok számára gyártott Mannlicher karabélyok a hasonló méretű kurtályoktól abban tértek el, hogy oldalról lehetett rájuk felfűzni a szíjat és nem tartozott hozzájuk szurony. Az első háborús hónapok után, mikor a lovasság a nyeregből a lövészárkokba kényszerült, ez utóbbi rossz döntésnek bizonyult. Ezért 1914 decemberétől már a lovasság karabélyait is ellátták szuronnyal.
Az 1895 M. Mannlicher puskaféléket a steyri mellett a budapesti fegyvergyárban is gyártották.
Géppuskák
Az első világháborúban a gyalogsági tűzrendszer legfontosabb elemei, a védelem gerincei a géppuskák voltak.
Ausztria–Magyarország azon hadviselő államok közé tartozott, ahol nem Maxim licencét vásárolták meg, hanem saját géppuska fejlesztésébe kezdtek. Ennek tervező mérnöke, egyben névadója a német származású Andreas Wilhelm Schwarlose volt. Olyan fegyvert kívántak megalkotni, amely könnyebb, mint a Maxim modellek, lőszere megegyezik a rendszeresített gyalogsági puskáéval, és az összes haderő-, fegyver- és csapatnem számára egyaránt alkalmas. A Schwarzolse géppuskák a steyri fegyvergyárban készültek, és 1907-ben rendszeresítették a haderőben.
A fegyver jellegzetessége a zár működésében rejlett. A zár tömegét úgy sikerült csökkentetni, hogy a helyretolórugó mellé egy csuklós késleltető rendszert iktattak be, amely arra szolgált, hogy a lövés pillanatában a lőporgázok visszaható erejének a hatására a zártömb ne azonnal, hanem fokozatosan induljon el hátra. Sajátos tartozéka volt a Schwarzlose géppuskáknak az önműködő olajozó tartály, amely a zár mozgásával szinkronban minden egyes töltényre pár csepp olajat juttatott, megkönnyítve a kilőtt hüvely kihúzását. A lövések miatt felforrósodó cső hűtésére a három literes űrtartalmú hűtőburokban lévő víz szolgált. Ez a vízmennyiség ezer lövés leadása után forrt fel, a gőz egy csövön keresztül távozott, így a hűtőfolyadékot időnként pótolni kellett. A töltényes rakasz 250 darab vászonhevederbe fűzött 1893 M 8 mm-es puskatöltényt tartalmazott. A fegyver tűzkésszé tételéhez a hevedert a géppuska alsó részén található adogatóba kellett fűzni, majd a töltőemelőt köríves mozdulattal hátra kellett húzni. A géppuskát a fegyver fogantyúi között található billentyű lenyomásával lehetett elsütni. Fontos tartozék volt az összecsukható háromlábú állvány, amelyek lábaiból hosszabbító szárakat lehetett kicsúsztatni, így a géppuskával földközelből, térd- és csípőmagasságból is lehetett pontosan tüzelni.
Az 1907-ben rendszeresített géppuskát 1912-ben korszerűsítették, a 300 lövés percenkénti tűzgyorsaságot 450-500-ra növelték, nagyobb lett az olajozó tartály, valamint jellegzetes, tölcséres lángrejtőt is kapott. Az 1907/12 M géppuskának keresztelt modernizált fegyvereket a háború folyamán a csőköpenyt védő páncélburkolattal és a kezelőket óvó pajzzsal is ellátták. 1915-ben új kiegészítőként megjelent egy speciális toldat, amely segítségével a géppuskákat légvédelmi célra is könnyebben lehetett használni. Ugyanezen célból válltámasszal és körcélgömbbel is ellátták a Schwarzlose géppuskákat. Egy komplett géppuska, pajzzsal, állvánnyal, víz és olaj nélkül közel 70 kg tömegű volt.
A háború kitörésekor egy gyalogos zászlóalj általában egy géppuskás osztaggal, azon belül két géppuskával rendelkezett. Ez a szám a háború előrehaladtával jelentősen növekedett, és a géppuskák a gyalogság legfontosabb harceszközévé, a tűzrendszer nélkülözhetetlen elemeivé váltak.
Kézigránátok
Annak ellenére, hogy az orosz-japán és a második balkáni háború tapasztalatai alapján az osztrák-magyar hadvezetés tisztában volt a kézigránátok jelentőségével, 1914-ben még nem állt ilyen rendszerben a haderőben. A háború kezdeti időszakában így a katonák improvizált, vagy az ellenféltől zsákmányolt robbanótesteket használtak. Csak 1915 tavaszán kezdődtek meg azok a kísérletek, amelyek majd az első osztrák-magyar kézi- és puskagránátok rendszeresítéséhez vezettek.