Arany Vitézségi Érmesek az első világháborúban

vitéz Ágoston Kálmán tizedes[1]

(1896-1974)

Kemenesszentpéteren született kisbirtokos, földműves családban. Alsóság településen élt és az első világháború kitörése után Sopronba vonult be a magyar királyi 18. honvéd gyalogezredhez. Ezredével végigharcolt a világháborút és 1917-ben tizedesként a román fronton, az ojtozi szorosban hajtott végre kiemelkedő haditettet, amiért kiérdemelte az Arany Vitézségi Érmet. Korabeli kitüntetési javaslata szerint: „1917. VIII. 8-án elsőként hatolt át az ellenség kilencsoros drótakadályán és tört be állásaiba a Par Lesuntu-n. 1917. augusztus 9-én hajnali 3 órakor a Herastrău-délen [ma Ferestrău, magyarul Fűrészfalva] lévő 385-ös magassági pontnál lévő házcsoporthoz küldték előre felderítőként. Egy román járőr meglepte és fogságba ejtette. Az egyik román kezéből azonban kirántotta a puskát, leküzdötte az egész járőrt és fontos jelentéssel tért vissza. Ugyanaznap az 586-os magaslat elleni nehéz harcokban rámenősen és halált megvetve tört előre, és szuronyharcban egyedül 22 románt küzdött le, amelynek Dávidházy főhadnagy volt a tanúja. 1917. VIII. 12/13-án, midőn az ellenség folyamatos ellentámadásokat hajtott végre, százada balszárnyát 6 emberrel biztosította, és az ellenség minden támadását véresen visszaverte. A legénységet bátorítandó, a legkritikusabb pillanatokban teremtett jó hangulatot, ennélfogva kitűnő, vitéz, vakmerő katona.” Két alkalommal is megsebesült a háború folyamán, de szerencsésen túlélte a világégést és hazatért. 1920-ban nősült meg, majd 1922-ben felvételt nyert a Vitézi Rendbe. Saját földjén gazdálkodott és kisbírói teendőket is ellátott a faluban. A második világháború végén a földjén egy rejtekhelyet alakított ki és a szovjet csapatok közeledtével számos asszonyt oda menekített. A második világháborút követően a kommunista rezsim alatt többször is megpróbálták rábírni, hogy földjeit termelőszövetkezeti (TSZ) tulajdonba adja, de ennek ő ellenállt. Az 1956-os forradalom utáni erőszakos második hullámban azonban már elvették a földjét, amit haláláig nem tudott kiheverni. Ezután a faluban a gazdáknál meghagyott haszonállatok tenyésztésével foglalkozott. 1974-ben hunyt el, Kemenesszentpéter temetőjében nyugszik.

Fónad István őrmester[2]

(1890-1915)

Mátraderecskén született, földműves családban. Az egri császári és királyi 60. gyalogezredhez vonult be és a 60/II. zászlóalj állományában vonult ki az olasz harctérre 1915 nyarán. A 60/II. zászlóalj a 14. hegyi dandár alárendeltségében részt vett az 1915. július 18-tól induló II. isonzói csatában és a Monte dei sei Busi magaslat védelmét látta el a Doberdó-fennsíkon. A terület Doberdó falucskáról kapta a nevét és a borzalmas harcokról vált híressé-hírhedté a magyar bakák között és neve bevonult a magyar hadtörténelembe. A gyér növényzetű, sziklás vidéken a fedezékek építése nagyon nehéz feladat volt. Csapataink hatalmas veszteségeket szenvedtek, de helytálltak és rendre megállították az olasz támadásokat. A magaslatok birtoklása stratégiai fontosságú volt, így a 60/II. zászlóalj védőkörletébe tartozó a Monte dei sei Busi magaslatért elkeseredett harcok dúltak. Az olaszok emberáldozatot nem kímélve, napokon át támadtak, hiábavalók voltak a vérfecsérlő halálrohamok, hiába való volt az ellenséges tüzérség hatalmas tüze, a hős 60-asok rendíthetetlenül tartották magukat s visszaverték az olaszok minden támadását. 1915. július 21-én hajnalban az ellenség a szomszédos népfelkelő zászlóalj vonala előtt gyülekezett, hogy meglepő támadással betörjenek állásaikba és így szárnytámadással kényszerítsék a fontos magaslat elhagyására a 60-asokat. A nap hőse az Alsósápon (ma Nógrádsáp) született Barna József őrmester volt, aki géppuskájával az arcvonal elé kúszott és 300 lépés távolságról pusztító oldaltűzzel néhány perc alatt szétszórta a támadókat. Az ellenséges tüzérség a géppuskákra irányította ágyúinak tüzét és bár legénysége közül többen megsebesültek Barna őrmester továbbra is helyén maradt s az olasz tartalékok három támadását verte vissza.

Július utolsó napjaiban az olaszoknak sikerült az állásaink egy részét elfoglalni a Monte dei sei Busi-n. Augusztus 2-án kapta a zászlóalj a parancsot az elveszített állások visszafoglalására. A hadműveletről Habsburg József Árpád főherceg a VII. hadtest parancsnoka személyesen győződött meg. A világháború amilyennek én láttam című könyvében szemléletes képet ad az eseményekről:

„Reggel 6 óra 45 perctől kezdve az egri 60/II. zászlóaljnak gyönyörű rendben haladó támadását figyelem… Csodálatos eréllyel, merészséggel mennek dicső egri vitézeim előre. Szörnyűséges az ellenséges nehéz lövegek módfelett heves tüze, mely lelketrázó pontossággal kíséri támadó csapataink mozdulatait… Szívszorongató látvány, amint a legnehezebb bombák szakadatlanul az előrenyomulók csoportjaiba vágódnak, tűzbe és füstbe temetik őket, mindannyiszor nagy rést ütve vitézeim közé… Az ormon a mi régi állásaink körül tolongva folyik a legsúlyosabb kézitusa, kevés hősöm és a nagy számbeli túlsúlyban levő ellenség között. A sors majd egyiknek, majd másiknak kedvezve ingadozik s e véráztatta orom folyton változtatja tulajdonosát… De hamarost az olaszok friss tartalékai visszaszorítják a hős egrieket és én egy kicsike embercsoportot látok az enyéim közül kiválni, ha jól látom 9 vagy 10 emberem vadan nekiront az olasz tömegnek, annak szárnya enged, fölgöngyölödik pár emberem hathatós tüzétől megtizedelve és eldől a sors, az ellenségnek ellentámadása összeomlik… A Monte dei sei Busi megint a miénk. Számtalan hulla födi a szörnyű összecsapás terét, súlyosan sebesültek és haldoklók vergődnek az elkeseredett tusa vértől párolgó színhelyén.”

Az ütközetet eldöntő maroknyi csapatot Horváth Károly főhadnagy vezette, akit ezért József főherceg haladéktalanul felterjesztett a Lipót Rend lovagkeresztjére, később pedig a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adományozták a hős főhadnagy részére. A nap folyamán az olaszok még tizenkét támadást intéztek a 60/II. zászlóalj állásai ellen, de a Heves megyei bakák mindannyiszor visszaverték őket. A győztes napnak viszont nagy ára volt, mintegy 100 halott és több mint 300 sebesült volt a veszteség. József főherceg nem felejtette el az egri zászlóalj hősiességét és a zászlóaljparancsnoktól bekérte az Arany Vitézségi Éremre felterjesztettek névsorát. Augusztus 20-án Szent István napján aztán maga is kilátogatott a zászlóaljhoz. Visszaemlékezésében így ír erről a napról: „A mise után Hauser ezredes, ideiglenes dandárparancsnok és Christian alezredes, a 60/II. zászlóalj parancsnoka fölkér, hogy a 60-asok egy Fónad István nevű őrmesterét, ki otthon Mátraderecskén egyszerű szegény napszámos és Barna József őrmestert ékítsem föl az arany vitézségi éremmel. A nyalka legényeket az arcvonal elé hívom és beszédet mondok a csapathoz és az ifjú hősökhöz. Elmondom, hogy meghatva, csodálattal és szeretettel néztem az ő iszonyatos küzdelmüket a Monte dei sei Busi-n, hallatlan hősiességgel végrehajtott rohamukat. Arany betűkkel kell e napot — 1915. augusztus 2-át — és az ő neveiket történelmünk lapjaira iktatni. Isten legbővebb áldását könyörgöm le hűséges szeretett vitézeimre. Azután Fónad és Barna hős mellére kapcsolom az arany vitézségi érmet. Könnyek csillantak fel az ifjú hős Fónad szemeiben, ki nagy meghatottságát alig tudta leplezni, midőn kezét megszorítottam. Nagyon szerettem volna őket szabadságolni, lehetőleg véglegesen, hogy ők, kik hazánkért oly nagyot műveltek, életben maradhassanak. Fónad azonban könyörög, hogy ne tegyem ezt a szégyent fejére, ők maradni akarnak. Szegény édesanyján kívül nincs senkije, semmije és csakis hazánkért akar élni vagy meghalni... És én úgy éreztem, hogy könnybelábadt hűséges tekintetében, szürke szemében, a halál képét látom! Szegény hűséges derék fiam, nem sejted mennyire nehezemre esik, hogy nem tehetem meg ezt értedül. Szerettelek volna hazaküldeni, mert lesznek még idők, midőn hazánknak még sokkal nagyobb szüksége lesz e legkitűnőbb hősökre, mint ma!” Sajnos József főherceg megérzése nem tévedett, a mátraderecskei hős egy hétig sem viselhette a legmagasabb kitüntetést. A 60. gyalogezred halotti anyakönyve szerint 1915. augusztus 26-án haslövés következtében halt hősi halált, eltemetésére vonatkozóan annyit közöl a levéltári forrás: Doberdó-fennsík, harci állás. Mindössze 25 éves volt. Emlékét a szülőfaluja hősi emlékművén külön emléktábla őrzi.

Poppr Emil tartalékos hadnagy[3]

(1895-1928)

1895. február 28-án született a Moson vármegyei Lébényben. Szülei előző évben költöztek Pozsonyból a településre, mivel apja a Wenckheim-birtok főerdésze lett. Poppr Emil Lébényben járta ki az elemi iskolát, majd Magyaróváron és Győrben folytatta középiskolai tanulmányait. Iskoláit követően apja nyomdokaiba lépett és az erdészetnél helyezkedett el. A háború azonban – mint megannyi hasonló korú társánál – közbeszólt és a békés erdőjárás helyett a harctér borzalmai vártak az ifjúra. Poppr viszont nem várta meg a behívóját, hanem önként jelentkezett és hadapródként a szombathelyi császári és királyi 83. gyalogezred állományában került ki az orosz hadműveleti területre 1915. október 28-án. Bátorságával és rátermettségével hamar kitűnt és már 1916. január 11-én végrehajtotta első hőstettét. A szombathelyi 83-asok kelet-Galíciában folytattak kimerítő állásharcokat, amikor Poppr önként vállalkozott arra, hogy az ezred védelmi vonalával szemben álló orosz fülelőőrsök valamelyikén rajtaüssön és foglyokat ejtsen. A vállalkozás révén a hadvezetés értékes hadrendi és egyéb adatokat tudhatott meg az ellenségről. Poppr hadapród őrmester embereivel előrekúszott az orosz őrsig, és kivárta amíg az őrs felváltása is megérkezik. Amikor pedig ez bekövetkezett és a négy orosz a kötelmek átadásával, illetve átvételével volt elfoglalva, Poppr megtámadta és foglyul ejtette az őrs tagjait. A foglyokat azután a felriasztott oroszok legélénkebb tüze közepette sértetlenül bekísérte. Elismerésképpen Poppr Emilt a II. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. Ezután sorra következtek a fegyvertények és Poppr hamarosan valóságos legenda lett a szombathelyi bakák körében. A következő fogolyszerző akcióval már a legmagasabb legénységi és altiszti állományúnak adható kitüntetést érdemelte ki. Az április 12-ére virradó éjjel Novo Aleksiniec térségében végrehajtott akcióról így emlékezik meg az ezredtörténet: „Ezredünk vadászkülönítménye, most már új parancsnokával, Poppr Emil hadapróddal az élen, ezen a téren is elől járt. Poppr hadapród április 11-ről 12-re forduló éjjelen 12 emberrel a 350 jelzésű ponttól kb. 800 A tartalékban lövő századok néha szórakoznak is. 800 lépésre délre előrelopózva, egy árokban öt főből álló orosz fülelő örsöt vett észre. Poppr hét embert hátrahagyva Nagy István, Janisch Ferenc, Vitéz János, Mayer János és Németh János gyalogosokkal előrekúszik, aztán pedig pisztolyt szegezve egyedül tör a mit sem sejtő Örsre. Egy közülük megadja magát, kettő elfut, a másik kettő azonban védekezni akar. Erre már is ott terem a többi öt 83-asunk és vad kézitusa után, rövidesen végeznek mind a kettővel. Még megkísérlik a két elmenekültet is elérni, közben az egyiket el is érik, azonban a meginduló heves lövöldözés visszakényszeríti járőrünket, megelégedve a kezeik közt levő egy fogollyal és három orosz puskával. A járőr veszteség nélkül jött vissza, a fogoly pedig értékes adatokat szolgáltatott.” Ezért a merészen és elszántan végrehajtott vállalkozásáért tüntették ki Poppr Emilt az Arany Vitézségi Éremmel. Az időközben a 83. gyalogezred vadászkülönítményének parancsnokává kinevezett Poppr Emilt tartalékos zászlóssá léptették elő. Ahogyan az előléptetési parancsban megfogalmazták: „mert ezredének ez a dísze egy éjjeli rajtaütésnél rendkívül vitézül verekedett.” 1916 szeptemberéig az összes vitézségi érmet kiérdemelte. A II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem adományozásáról a 1916. június 10-i, a Bronz Vitézségi Éremről az augusztus 13-i, az Arany Vitézségi Éremről az augusztus 26-i, az I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremről pedig a szeptember 12-i száma tudósít a közös hadsereg hivatalos közlönye. Így alig 21 esztendősen az összes vitézségi érem birtokosa lett egy esztendőn belül, ami páratlan volt az Osztrák-Magyar Monarchia haderejében. De Poppr nem az a fajta ember volt, aki nyugodtan ül a babérjain, a sikerek újabb akciókra sarkalták. 1916. október 4-én az egyik legfényesebb haditettét hajtotta végre.

1916. október elején kelet-galíciai Batków községnél volt a szombathelyi gyalogezred állása. Az ellenség erős mozgolódása arra engedett következtetni, hogy rövidesen nehéz támadást kell kivédeniük. A kora délutáni órákban aztán az orosz gyalogság támadásra indult és a legnagyobb hősiességgel védekező ezrednek mindkét szárnyát áttörte és azokat, valamint a balról csatlakozó német csapatokat is hátrálásra kényszerítette. Poppr – aki tartalékban volt – egy fedezékből figyelte a harc menetét. Látta, hogy egész ezrede hátrál. Egy küldönc pedig jelentette, hogy az oroszok már hátulról is fenyegetik az ezredet. Ez volt a helyzet, mikor Poppr önállóan beavatkozott a harcba. Magasra tartott pisztollyal a futamodók elé állt és erélyes fellépésével sikerült mindegy 80-90 embert, köztük századának néhány katonáját is feltartóztatni. Ezekkel megszállatta egy ott elterülő erdőcske szegélyét. embereit nyugalomra intette és legkisebb távolságra bevárta a közeledő orosz zászlóaljat, majd pusztító gyorstüzet vezényelt és embereit ellentámadásra vezette a győzelem tudatában leledző meglepett oroszok ellen. Véres kézitusa keletkezett, amelyben a Poppr példáján felbuzdult 83-asok győzedelmeskedtek. Popprnak az ütközetben nyújtott teljesítménye később a Mária Terézia Katonai Rend odaítélésében is szerepet játszott. A rend káptalanja a haditett jelentőségét így adta meg:

„Poppr Emil tartalékos hadnagy a kelet-galíciai Batków-nál 1916. október 4-én vívott harcban, a válságos harchelyzetben, a zászlóaljparancsnokságot önállóan átvette és azt példaadó vitézségével eredményes ellentámadásra vezette se ezzel a Batków-nál fekvő és az összhelyzetre fontos állás visszafoglalásához lényegesen hozzájárult.”

Alig telt el tíz nap és a nyughatatlan hős újabb harci vállalkozásra jelentkezett. Az 1916. október 14-én végrehajtott újabb fogolyszerző vállalkozásáért a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet másodízben is kiérdemelte. A kitüntetési javaslata szerint: „A 12-én és 13-án lefolytatott eredménytelen kísérletek után Poppr zászlós egy megerősített járőr parancsnokaként indult vállalkozásra október 14-én éjszaka. A Batków-tól keletre lévő kis tó mocsaras területén a Sereth folyónál, mellig érő vízben előretörve megtámadta az ellenséges állást, ahol egy foglyot ejtett és két puskát zsákmányolt.”

A számos foglyot ejtő és az orosz támadásnál az ezred becsületét megmentő hőst 1916. december 1-jén soron kívül tartalékos hadnaggyá léptették elő. Közben Ferenc József osztrák császár és magyar király – 1916. november 21-én – hatvannyolc évnyi uralkodás után jobblétre szenderült. Budapesten megkezdték a trónörökös, Habsburg Károly koronázásához az előkészületeket. 1563 óta a koronázási ceremónia része volt az Aranysarkantyús vitézek avatása, amit a trónra lépő uralkodó végzett el. A háborús időkre tekintettel a szóba jöhető jelöltek között, a főrendeken kívül olyanokra is választás esett, akik a „Nagy Háború” harcterein szerzett érdemeik alapján lettek felterjesztve. Hősünk, a fiatal Poppr hadnagy is közéjük tartozott. Bár, a kiválasztásért felelős gróf Tisza István miniszterelnök adminisztratív okokra hivatkozva, december 8-án még elutasította a Lobkowitz Zdenko főhadsegéd által Poppr-ra tett javaslatot. „Kedves Barátom! Noha igen szívesen eleget tennék Emil Popper 83. gyalogezredbeli hadnagy aranysarkantyús lovaggá történő felterjesztésére vonatkozó, nagyrabecsült ajánlásodnak, ez sajnos nem áll módomban, miután a kitüntetendők listáját már lezárták és Őfelsége jóváhagyását adta hozzá. Következésképpen kénytelen vagyok az ezzel kapcsolatos megkereséseket még azokban az esetekben is elutasítani, ha az érintett személy a kitüntetést minden tekintetben megérdemelné. Őszinte nagyrabecsüléssel alázatos szolgád, Tisza”

Ennek ellenére Poppr mégis bekerült az avatandók közé és a ceremóniára hazarendelték a frontról. A budai várban fényes külsőségek között lezajlott koronázás alkalmával, 46 társával egyetemben 1916. december 30-án az Aranysarkantyús vitézzé ütötte IV. Károly király. Ezzel Poppr olyan történelmi személyek közé emelkedett, mint a rettenthetetlen bajvívó és törökverő Thury György, az 1625-ben nádorrá választott gróf Eszterházy Miklós, a hétéves háborúban Berlin megsarcolásánál jelenlévő későbbi tábornok báró Orczy István vagy a művészetek és tudomány nagy mecénása Marczibányi István, hogy csak az ismertebb Aranysarkantyús vitézeket említsük.

Miközben Poppr a legfelsőbb utasításnak eleget téve távol volt a fronttól, vadászkülönítményének emberei nem tétlenkedtek és dicső parancsnokuk példáját követték. A 83. gyalogezred történetét taglaló kötet szerint december 28-áról 29-ére virradó éjjel: „Schlesinger Sándor hadnagy a vadászkülönítmény 35 emberével először este 10 óra 30 perckor kísérelte meg, hogy az orosz állásokat észrevétlenül megközelítse, azonban ekkor az oroszok észrevették és heves tűz alá véve, visszatérésre kényszerítették. Schlesinger hadnagy most már nem tágított és a Batkow-i tónál a Seret völgyében próbálkozott. Állandóan hason csúszva megkerülte az ott levő szélső orosz tábori őrsöt, hátulról megrohanta azt és egyetlen lövés nélkül 8 oroszt ejtett foglyul. A különítménynek, amely 14 orosz puskát is zsákmányolt, vesztesége nem volt. A vállalkozás sikere nagy örömet okozott a magasabb parancsnokságoknál, mivel a foglyoktól sok értékes hírt tudtak meg. Ivanski tábornok, hadosztályparancsnok másnap, 30-án szakadó esőben jött ki az ezredparancsnoksághoz és saját kezűleg díszítette fel a vadászkülönítmény legénységét. Összesen 6 nagyezüst, 10 kisezüst ós 19 bronz vitézségi érmet tűzött fel a különítmény legkiválóbbjainak mellére.” Így a különítmény tagjai a koronázás napján, Poppr hadnagy lovaggá ütésével egy időben kapták meg a kitüntetést.

Poppr azonban nem időzött túl sokat a hátországban, 1917 tavaszán már újra alakulatánál volt tettre készen az újabb fegyvertényekre. 1917. március 27-e éjszakáján vadászkülönítményéből 45 emberével betört az orosz állásokba ahonnan egy fogollyal, egy zsákmányolt géppuskával és hét puskával tért vissza. Ezért a III. osztályú Katonai Érdemkereszt hadidíszítménnyel és kardokkal kitüntetést érdemelte ki, ami két hónappal később jelent meg a hivatalos közlönyben. Az ezredparancsnokság ezt követően megpróbálta visszatartani a vállalkozó szellemű hadnagyot a veszélyes feladatoktól, mivel számos kitüntetése és legendás hírneve már túllépett egy bizonyos határon, és ha bármi baja esik az komoly demoralizáló tényezőt jelenthetett volna a katonák között.  A július elején kialakult helyzetről az ezredtörténet így emlékezik meg:

„Július 3-ára forduló éjjel állandó heves aknatűz zavarta állásjavító munkálatainkat, nappal azonban mérsékeltebb volt a tüzérségi tűz. A nap folyamán parancs érkezett a hadosztályhoz, mely szerint most már feltétlenül meg kellett tudni, hogy milyen csapatok állnak velünk szemben. Ez természetesen aranyit jelentett, hogy foglyot kell kerítenünk, akár a föld alól is. A helyzet nagyon komoly volt. Ha ugyanis a Zborow körüli nehéz harcok után az orosz az előreugró Batkow-Zwyzyn-i állással szemben is némi sikert tud elérni, ez kétségessé teszi a tervezett offenzíva megindításának lehetőségét. Utóbbinak megindulásáig tehát nem volt szabad egy tapodtat sem engednünk. Az ezred ezekben a nehéz és válságos napokban kétségtelemül a hadászati események központjában állott és egy bekövetkező sikertelenség kiszámíthatatlan következményekkel járhatott volna. Ezredünk híressé vált fogolyszerzője, Poppr Emil hadnagy ugyan előzőleg ismételten kérte az ezredparancsnokságot, hogy vállalkozásokat személyesen hajthasson végre, Túrba alezredes azonban nem akarta az időközben sokszorosan kitüntetett Poppr hadnagyot, további – tőle már megszokott kalandos — vállalkozások veszélyeinek kitenni és így kérelmeit elutasította. A nagy bizonytalanság és a fogolyszerzés szinte égető szükségessége azonban most előtérbe lépett és Poppr hadnagy július 3-án, este 10 órakor örömmel indult el egyik legsikeresebb vállalkozására, hogy az ellenség tagozódását leleplezze. Vállalkozásához két – egyenkint 1 altiszt és 8 közemberből álló rohamjárőrt vitt magával és a Batkow-i tónál az 1. vonalunkból kilépve, óvatosan közeledett az orosz drótakadályokhoz. Az egyik rohamjárőr az ellenséges drótakadályok felrobbantására egy kézigránátokból összeállított robbantólécet (egy hosszú lécre 12 darab kézigránát sorban felerősítve és gyújtózsinórral összekapcsolva), is vitt magával. A két járőr egyelőre hátra maradt csupán Sülé Zoltán szakaszvezető, Varga József tizedes és Rowensky József gyalogos, kúsztak lassan előre és észrevétlenül az orosz drótakadály alá dugták a lécet. Kellő pillanatban meghúzva a gyújtózsinórt, a robbantás hatalmas rést ütött a drótakadályon, amelyen keresztül embereink ördögi gyorsasággal csaptak le a meglepett ellenségre. Az elsőnek rohamozó Varga József tizedes rövidesen végzett az árokban talált néhány orosszal, mire a két kis csapat jobbra és balra kézigránáttal – szinte iskolaszerűén – kb. 150 lépés hosszúságban felgöngyölítette az orosz első vonalat. Az oroszok között óriási fejetlenség támadt. Aki tudott menekült, a többi áldozatul esett a kézigránátok tüzének. Később az oroszok is magukhoz tértek és heves tüzérségi- és géppuskatűz alá vették az elfoglalt árokrészt, mire Poppr hadnagy elérkezettnek látta az időt a visszavonulásra. Szinte hihetetlen, de valóság, hogy a hatalmas orosz zárótűzön, gyalogsági és géppuskatűzön keresztül, a két kis csapat 4-én reggel még virradat előtt, sértetlenül (mindössze egy könnyű sebesülttel) tért vissza, magával hozva 5 orosz foglyot és egy teljes orosz géppuskát. A kiváló haditett nagy örömöt keltett az egész hadtest körzetében. A foglyok, akik a 86. szibériai lövészhadosztályhoz tartoztak, pontos adatokat szolgáltattak a szembenálló csapatokról ós azok legközelebbi szándékáról. Ebből megtudtuk, hogy az orosz támadás arcvonalunk előtt közvetlen küszöbön áll. Ezredünk rohamszázadának ez a teljesítménye rendkívül nagy fontosságú hírek birtokába juttatta a magasabb parancsnokságokat ós utóbbiak nem győzték minden oldalról elhalmozni az ezredet elismeréseikkel és szerencsekívánataikkal.”

Poppr hadnagyot táviratban terjesztették fel a III. osztályú Vaskorona Rend hadidíszítményes és kardos változatára, amit az Aranysarkantyús vitézének IV. Károly király minden bizonnyal örömmel látott el jóváhagyólag a kézjegyével. Ezután Poppr hadnagyot végleg kivonták a hadműveleti területről és a háború végéig rohamcsapat kiképzőként valamint az uralkodó futártisztjeként szolgált. Megkapta még a Sebesültek Érmét, a II. osztályú német Vaskeresztet és a Károly Csapatkeresztet is. A háború után leszerelt és civil karriert kezdett. Az 1916. október 4-i és az 1917. július 4-én végrehajtott haditettei alapján kérelmezte a Mária Terézia Katonai Rendbe történő felvételét, amit 1922. június 27-én jóváhagyott a rendi káptalan és Poppr megkapta a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét. A „Nagy Háborúban” mindössze 34 magyar honos személy volt, akit a Rend tagjai közé vettek. Poppr Emil viszont az egyetlen az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia haderejében, aki a Mária Terézia Katonai Rend adományozása előtt, még a legénységi Arany Vitézségi Érmet is viselhette.

A polgári életben a Blumenau olajkereskedelmi cég vezérképviselőjeként helyezkedett el. A háború során oly sokszor kockázatot vállaló Poppr Emilt 1928. március 5-én érte utol a végzet, amikor Csanádapácán halálos autóbalesetet szenvedett. Kocsijával 80 kilométer per órás sebességgel haladt és egy ütközést elkerülendő rántotta félre a kormányt, aminek következtében az autó felborult ő pedig kiröpült a gépkocsiból és halálra zúzta magát. Holttestét a csanádapácai bíró házában ravatalozták föl és a beszentelésnél jelen volt a békéscsabai 10. honvéd gyalogezred tiszti karának és a Mária Terézia Katonai Rend küldöttségének tagjai valamint az ezredzenekar. A krisztusi korban elhunyt háborús hős földi maradványait teherautón Békéscsabára szállították, a korabeli lapok közlése szerint a falu lakossága énekszóval búcsúztatva kísérte a koporsót szállító kocsit.  Ezután szülőföldjére – Lébénybe – szállították holttestét és a családi sírboltban helyezték végső nyugalomra.

vitéz Lingvay Lajos tartalékos zászlós[4]

(1892-1975)

A Máramaros megyei Tiszaveresmarton született. A budapesti magyar királyi 1. honvéd gyalogezred állományában teljesített frontszolgálatot az olasz harctéren. Ezredével 1916 nyarán a Monte San Michele körüli harcokban vett részt. Ekkor érdemelte ki az Arany Vitézségi érmet, amire így emlékezett vissza egy 1942-ben írt levelében: „[1916.] VIII. 6-án reggel az olaszok általános pergőtüzet kezdtek, amivel az állásainkat és az előttünk lévő drótakadályokat teljesen szétrombolták. Délután 3 óra tájban jelezték a figyelők az ellenséges támadás megindulását. A támadás jelzésére azonnal eljóhegytuk a kavernát és mindenki a helyére sietett. Én a kavernától mintegy 50 lépésre álló jobboldlai géppuskámhoz rohantam éspedig teljesen nyílt terepen, mert a fedezékek romjai között igen hosszú ideig tartott volna az út, az olaszok pedig már sok helyen át is haladtak a fedezékeinken. Csak ekkor indult meg a gyalogság tüze és ekkor nyitottam meg én is ennek az egy géppuskámnak a tüzét s ezzel sikerült az olasz gyalogságot visszaverni olyan körzetben, amíg a puskámnak tűzhatása elért. Én a [gép]puskát ekkor jobbra fordítottam, hogy az I-ső zászlóaljunkat támadó ellenséget lőjem, de rövid idő múlva észrevettem, hogy az ellenség bekerítette és már viszi is a tőlem balra lévő századunkat. Az elfogott századnak 15 ember az én géppuskám felé fut és kiabálja »Elfogták a százados urat«. Én ezeket revolverrel megállásra kényszerítettem és megparancsnoltam nekik, hogy az árkot jobbról is, balról is torlaszolják el. magam pedig a géppuskát a mieinket elkísérő olaszok ellen fordítottam és az ellenségben hatalmas kárt tettem ugyan, de a foglyok elszállítását nem tudtam megakadályozni. Ennek a századnak a parancsnoka volt Indikovics százados úr. Ezalatt az ellenség megkísérelte felgönygölíteni az árkunkat s csaknem az összes embereim megsebesültek. Lövés közben Major nevű tizedesem azzal teszi vállamra a kezét és állít meg a tüzelésben, hogy »adjuk meg magunkat zászlós úr, hátulról is jönnek«. Hátra nézve láttam, hogy az ellenséges rajvonal a hátunkban 20 lépésre közeledik. Nem volt időnk a géppuskát hátra fordítani, kézigránátunk már nem volt ezért »köveket az anyjuk…« kiáltással adtam ki a parancsot és ekkor még meglévő 3 emberemmel, névszerint Major tizedes, Schverteczki János honvéd és Szél János hovéddel fej nagyságú szikladarabokkal dobáltuk az ellenséget, mire az visszafordult és elmenkült. A nagy izgalomban Major tizedesem eltűnt, mai napig sem tudom hogyan, s csak fenti két emberemmel maradtam, de az ellenség támadása is megszűnt. Lehúzódtunk a törmelékek közé és elsőnek Szél Jánost állítottam figyelőnek. Szél még aznap este fejlövést kapott – habár nem halálosat – és így csak Schverteczki honvéddel maradtam. Vele azután felváltva figyeltünk. Amikor besötétedett akkor megkezdődött az ellentámadás tüzérségi előkészítése, éspedig a hátunk mögé, mert az olaszok a Mte St. Michelen mindenütt a mi állásainkat és tartalékhelyeinket is elfoglalva tartották. Éjfél felé ezután megkezdődött az ellentámadás. Mi ketten szívszorongva hallgattuk a hátunk mögött a nagy csatazajt és pedig »Rajta-rajta!, Hurrá-Avanti« kiabálást, majd hajnal felé mind jobban közeledett a csatazaj és kimondhatatlan örömünkre magyar beszédet hallottunk a közvetlen közelünkben. Kérdésemre, hogy »Kik vagytok és ki a parancsnokotok?« azt válaszolták, hogy 3-as honvédek és Szij hadnagy úr a parancsnokuk. Ez a csapat be is érkezett az állásunka és mi, vagyis én és a honvédem meg is lettünk mentve, de mivel a 3-asok szélén voltunk ezért közéjük akartunk hurcolkodni a géppuskánkkal. Egy utat szerencsésen meg is tettünk de mikor Schverteczkit a szerelvényládáért visszaküldtem a tüzelőállásba, pár perc múlva »megsebesültem zászlós Úr« kiáltást halottam tőle – a karját lőtték át. Így aztán teljesen egyedül maradtam s mivel a hármasok között a hadnagy állítása szerint senki nem volt, aki a géppuskám kezelésében segített volna azért úgy egyeztem meg vele, hogy én lefutok a zlj. parsághoz [zászlóalj parancsnoksághoz] emberekért. Ekkor már virradni kezdett és én egyik gránát tölcsérből a másikba szökdelve  - az olaszok két oldalról puskáztak utánam – szerencsen lejutottam a zlj. parságra, ahol putnoky őrnagy úr a legnagyobb örömmel fogadott és azután a tőle kapott emberekkel sikerült a géppuskát és állványát lehozatni és a második védelmi vonalban ismét felállítani. Innen aztán hatásosan lőttem Szij hadnagy csapatának házbatámadására, az ő hátemegetti futóárokban gyülekező ellenséget. Másnap parancsra bevonultam az ezredhez és csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen az egész ezrednek csak ez az egyetlen géppuskája maradt, s hogy az első vonalbeliek közül csak a II-ik zászlóaljból maradt pár ember.” A háborút túlélte, de súlyosan megsebesült, egyik lábára élete végéig sántított. A frontszolgálat után hazatért és 1919-ben a Székely Hadosztályban harcolt. Később Máramarosszigeten telepedett le, ahol 1940-ig ügyvédként dolgozott, Észak-Erdély visszacsatolása után vármegyei királyi közjegyzőként tevékenykedett. A második világháborút követően helyettes közjegyző lett, de 1951-ben letartóztatták és politikai fogoly volt 1955-ig. Az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos kijelentései miatt, hogy „az Szovjetuniónak nem volt joga beleavatkozni Magyarország belügyeibe” másodjára is elítélték. A családból senki nem tudta, hogy hol tartották fogva. Kapcsolatot senkivel, nem tarthatott. Miután kiszabadult derült ki, hogy Szamosújváron és saját városának börtönébe is raboskodott. 1961-ben szabadult. Elkobozták minden vagyonát. Szép villájába több román családot költöztettek be. Neki csak három helységből álló használati jog maradt. Kiszabadulása után 1961-1975 között nyugdíjas volt. 1975-ben hunyt el, Máramarosszigeten temették el a Református temetőben. 

vitéz rimaszombati Szügyi Zoltán zászlós[5]

(1896-1967)

A kárpátaljai Huszton született. Tényleges katonai szolgálatát egyévi önkéntesként kezdte 1914. szeptember 30-án. A szatmári 12. honvéd gyalogezred állományában teljesített frontszolgálatot, amikor a keleti hadműveleti területen kiérdemelte az Arany Vitézségi Érmet 1915 tavaszán Lupków térségében. A kitüntetési javaslata szerint: „1915. évi III621-én hajnalban, midőn az ellenség a saját rajvonalat áttörve a 860 D.Ny. lejtjén és ott beásni kezdte magát, első volt ki 12 emberével a sürgetően veszélyes helyre sietett a néhány emberrel hevesen tüzelvén, megakadályozta, hogy egyrészt nagyobb erők jussanak át a vonalon, másrészt hogy ott az ellenség beássa magát. Midőn embereit a túlerő megtámadta, az időközben még beérkezett néhány embert magához véve, szuronytámadásba mentek át, a vezénylő parancsnokot saját kezűleg lelőtte, s ezzel időt nyert. Csapataink odaérkezvén, az ellenség a saját állsából tetemes veszteség mellett kiveretett.” Ezt követően tartalékos tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, majd hadnagyi rendfokozattal 1916. április 1-jén hivatásos állományba vették. 1918-1919-ben a székely hadosztályban küzdött, majd román fogságba esett. 1921-ben felvették a Vitézi Rendbe. Azt követően számos beosztást töltött be csapatnál, és a Vitézi Rendnél. Már alezredes, amikor 1941. október 1-jén kinevezték az 1. ejtőernyős-zászlóalj parancsnokává. 1942. október 14-én hadműveleti területre került, november 1-jétől ezredes. November 20-án átvette a 43. gyalogezred irányítását, s egy harccsoport élén végigküzdötte a téli harcokat. 1943. február 18-tól a "vitéz Bertalan Árpád" 1. ejtőernyős ezred, majd 1944. október 12-től a Szent László hadosztály parancsnoka, 1945. január 1-jétől vezérőrnagyi rendfokozatban. 1945. október 10-től angol fogságban, majd hazatért. Koholt vádak alapján a Népbíróság háborús bűnösként 10 év fegyházra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. 1956. november 1-jéig volt börtönben. Szabadulása után haláláig segédmunkásként tengette életét. 1967. november 23-án hunyt el Budapesten, a Farkasréti temetőben temették el. 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet hatályon kívül helyezte és felmentette a vádak alól. 2000-ben leszármazottai felesége hamvaival egyetemben exhumáltatták földi maradványait és Pápán az Alsóvárosi temetőben a hősi parcella mellett helyezték végső nyugalomra.   

Muhr Ottmár ezredes[6]

(1860-1914)

1876-ban önkéntesként került a császári és királyi 68. gyalogezred állományába, majd a hadapródiskola elvégzését követően megkapta a hadnagyi kinevezését. 1885-ben kezdte meg szolgálatát a „Nádasdy” huszároknál, azaz a soproni császári és királyi 9. huszárezrednél és haláláig ennél az alakulatnál maradt. 1897-től I. osztályú huszárkapitány. Az első világháború kitörésekor alezredesként a tartalék század parancsnoka volt, majd 1914. december 1-jén átvette a Galíciában harcoló ezred parancsnokságát. Muhr ezredes december 8-án érkezett ki ezredéhez a hadműveleti területre, akkor már javában tartott a Krakkótól délre kibontakozott limanowa-łapanówi csata.  Az eredeti hadműveleti terv szerint a 3. és a 8. orosz hadsereg közötti hézagot kihasználva csapataink éket vertek volna a két hadsereg között és átkarolják a 3. orosz hadsereget. A gyakorlatban viszont a csapatok áthelyezése sokkal hosszabb időt vett igénybe, az oroszok pedig szívósan védekeztek. Az oroszok támadása Újszandec felől pedig azzal fenyegetett, hogy nekik sikerül hamarabb az átkarolás. Versenyfutás volt az idővel, így a Limanowa térségében harcoló alakulatokra – zömmel huszárokra – hatalmas nyomás nehezedett és csak az ő önfeláldozó helytállásuknak köszönhető, hogy végül megnyertük a csatát. 1914. december 11-én, a csata döntő napján, a Limanowa melletti Jabłoniec-hágó megtartásáért indított ellentámadást Muhr Ottmár ezredes. Az állásokat védő 10. huszárezred ellen nagyarányú orosz gyalogsági támadás indult meg előzőleg és a felváltásra igyekvő soproni huszárok ezt hallva lóról szállva siettek társaik segítségére. Muhr ezredes huszárjai élén „Előre fúk! Éljen a király” kiáltással vetette bele magát a harcba. A bátor huszártiszt és ellenállhatatlanul küzdő huszárjai vad kézitusában futamították meg az ellenséget. A huszárok kitartásának köszönhetően menekült meg Limanowa városa az orosz megszállástól és sikerült megállítani az addig föltarlózhatatlannak hitt orosz gőzhengert. Az ütközetben ezrede élén harcoló Muhr Ottmár ezredes is hősi halált halt. Először a közeli Tymbark község katontemetőjében temették el ideiglenesen. Második temetése 1924. március 19-én volt a magyar és lengyel kormány küldöttjei jelenlétében a két nemzet hadseregének díszelgésével, nagy gyászpompa mellett a jablonicei magaslaton. Sírján rövid, de annál becsesebb felirat olvasható: „EZREDES URUKKAL EGYÜTT HALT HUSZÁROK DRÁGA VÉRÉNEK, KEMÉNY ÖKLÉNEK, SZÓTLAN MAGYAR HŰSÉGÉNEK EMLÉKÉRE.” Földi maradványait azért nem hozták haza, mivel életében, mielőtt a frontra ment, családjának azt az óhaját fejezte ki, hogy ha elesne a harctéren, akkor ott is temessék el és a bajtársai között nyugodjon. Hősi halála után őfelségétől megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét és a nemességet, utódai jogosulttá váltak a limanowai előnév használatára. Az ezred tisztikara adta át özvegyének a Lipót-rendet, melyet a tisztikar vett meg és ajándékozott szeretett ezredesük özvegyének. A Tiszti Arany Vitézségi Érmet jóval a háború után, 1931-ben adományozták részére. A helybéli lengyelek mai napig nem felejtették el a huszárok hőstettét és gondozzák a hágón létrehozott temetőt. A csata 100. évfordulóján 2014-ben, a kis-lengyelországi Vajda és a magyar Honvédelmi Minisztérium közösen újította föl a hős huszárok nyughelyét.