A magyar haderő békefeltételeknek megfelelő leszerelését az Antant ellenőrző bizottsága felügyelte. A magyar katonai vezetés a békeszerződés korlátozásain úgy próbált segíteni, hogy az engedélyezett létszámon felüli tagjait, főként a hivatásos tiszteket a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság által nem annyira ellenőrzött rendvédelmi szervek és testületek, illetve más minisztériumok kebelébe rejtették.
Így került a Belügyminisztérium állományába Rendőr Tartalék, majd Rendőrújonc Iskola (RUISK) néven egy gyalogzászlóalj, egy vasútépítő zászlóalj, egy lovas- és egy páncélgépkocsi-osztag. A Csendőrséghez hét csendőr lovasalosztályban 200 tiszt és 900 katona került. A volt császári és királyi Dunai Flottilla maradványaiból 100 fős tiszti és 1200 fős legénységi létszámmal megalakított Folyamőrséget – mint folyamrendészeti és árvízvédelmi szolgálatot – szintén a Belügymisztérium égisze alá rejtették. Az 5900 fős Vámőrség, amelyet a hét vegyesdandáréval megegyező hét vámőrkerületre tagolva állítottak fel, határrendőr-feladatokat látott el és a Pénzügyminisztérium XIX. osztálya alá tartozott. A Kereskedelmi Minisztérium keretében működő Légügyi Hivatal a jövendő légierő keretét alkotta. A katonai középiskolák a Vallás- és Közoktatási Minisztérium, a méneskar a földművelési tárca keretében folytatták működésüket.
Gondot jelentett a hadvezetés számára, hogy a békeszerződés megtiltotta minden, a mozgósítás előkészítésével, a hadkötelesek nyilvántartásával foglalkozó szervezet működését. Ez szinte kizárta annak lehetőségét, hogy a tiltott hadihadrendhez szükséges tartalékállomány kiépíthető legyen. Habár titokban történtek erőfeszítések az emberanyag nyilvántartására, az érdemi munka a közvetlen ellenőrzés megszűntéig e téren lehetetlen volt.
1922-től a Honvédség mozgástere nagyon leszűkült. A hadsereg fejlesztésére 1927-ig egyrészt a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság jelenléte, másrészt a történelmi Magyarország feldarabolásából és a fizetendő jóvátételből eredő katasztrofális gazdasági helyzet miatt nem kerülhetett sor.
A rejtést a nyílt szervezés tiszti állománya és a „roskák” (rangosztályba sorolt katonai alkalmazottak) végezték, akik rendszerint éjjel vagy rossz időjárás közepette, komoly fizikai munka árán tudták csak az ellenőrök érkezése előtt az egyes rejtekhelyeket áttelepíteni. 1920 tavaszán például az ország három, majd még 12 német LK II könnyű harckocsit vásárolt, amelyek a Dunán uszályokban, gabonával leöntve érkeztek meg titokban, majd a fődarabot gazdák tanyáin rejtették el, a leszerelt páncélzatukat pedig vasúti kocsikon egyenként folyamatosan mozgatták. Egy visszaemlékezés szerint:
„Majd egyenként berendeltük őket a győri waggongyárba, ahol a dunaparti félreeső műhelyben az összeszerelést, üzembe helyezést végrehajtottuk, hogy kipróbálás után a RUISK-nál a kiképzés céljait szolgálják. … Már befejezés előtt állott egyik harckocsinak az összeszerelése és üzembe helyezése a győri műhelyben, amikor telefon értesítést kaptunk …, hogy az ellenőrző bizottság útban van Győr felé. … Sikerült a harckocsival a hátsó kapun a dunaparti bokrok közé kimenni, mire az ellenőrző bizottság kocsijai a gyár főkapuján bejöttek. A gyár igazgatója (ki már tájékoztatva volt), szintén feltartóztatta őket. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy két roska kék szerelőruhában öltözötten seprűkkel nagy port csináljon a kiürített műhelyhelyiségben, eltüntetendő a hernyóláncok mindent eláruló nyomait. A bizottság elnöke (tábornok) … rajta állva a harckocsi oldallemezén, melyet nagy súlya miatt már elszállítani, se felszerelni nem tudtunk, méltatlankodva mondotta: »itt egy harckocsinak kell lennie! Hol van?« Persze azt a választ kapta, hogy a gyáriak azt sem tudják, hogy néz ki egy harckocsi.”
Minden helyőrségben kettős nyilvántartást vezettek, egy nyíltat az ellenőrző bizottságnak, és egy rejtettet a valós állományról. A tiszti beosztásokra nagy volt a létszámtöbblet, de a legénység önként jelentkezése erősen akadozott, így létszámhiány keletkezett. A legénység főleg az elcsatolt területekről származott, 6–12 évre írtak alá, zsoldjuk kevés volt, de legalább munkához jutottak.
A csapatoknál kidolgozták az „antant riadó” rendszerét, amelynek elrendelésekor minden katona felszerelésével együtt, a legnagyobb titokban elhagyta a laktanyát. Ha kivonulás alatt jött az ellenőrzés, a gyakorlótérről csak a zsoldos állomány vonult be. Az antant ellenőrök jelenlétét a laktanyára kitűzött fehér zászló jelezte. A laktanyában a fegyverzetből és felszerelésből is csak a békeszerződés szerinti mennyiséget tárolták, a többit középületek pincéiben és padlásain rejtették. Ezek karbantartása, gondozása is éjszaka történt, és rendszerint fiatal, polgári ruhás tisztek hajtották végre.
1927. március 31-én a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság elhagyta az országot. Ezzel a közvetlen ellenőrzés megszűnt, helyébe az alkalmi vizsgálatok rendszere lépett. A politikai és a javuló gazdasági helyzet ettől kezdve lehetővé tette, hogy a magyar katonai vezetés titokban hozzákezdjen a békeszerződés tilalmait megszegő katonai előkészületekhez.
Bocskai István reáliskolai nevelőintézet tanterme
Az 1. tüzérosztály katonái a budapesti Andrássy laktanya udvarán, 1927