A trianoni határok kitűzése

A trianoni országhatárok kitűzése

A téma olyan nagy terjedelmű, amelyet nem lehet röviden ismertetni, hiszen a határkitűzés politikai és technikai kérdései külön-külön témát alkotnak. Ami mégis összeköti őket, az a határmegállapító bizottságok szerepe és működése. A bizottságok munkája két szakaszra osztható. Az egyik a békeszerződésben leírt politikai határvonal megállapítása és kijelölése a terepen (delimitáció). A másik pedig a határkitűzés (demarkáció), amely tisztán technikai művelet, amikor a térképen bejelölt pontokat a terepen igazi pontokkal kellett megjelölni, és különböző határjelekkel állandósítani. Ezt követően került sor a határvonal felmérésére, ami tulajdonképpen a határvonal és környéke térképezését jelenti a meghatározott sávban.

1. A határmegállapító munka elveit szabályozó legfontosabb dokumentumok

1.1.  1920. június 4-én, Trianonban aláírt békeszerződés cikkelyei

Magyarország új határvonalát a 27. cikk határozta meg. Ez a határleírás, igen nagy általánosságban jelzi a határvonal menetét. Oly módon, hogy a szöveges részben Ausztriával szemben 7 szakaszban; a Szerb-Horvát-Szlovén állammal szemben (ezt a rövidség kedvéért a továbbiakban Jugoszláviának nevezem) 13; Romániával szemben 5; Csehszlovákiával szemben 27 szakaszban állapítja meg a határvonalat, vagyis ennyiszer szerepel a békeszerződésben a "helyszínen megállapítandó vonal" kifejezés.

A határleírást 1:1000000 méretarányú térkép, a 28. cikk rögzíti.[1] A felirat francia és magyar. A jelkulcs franciául, angolul olaszul és magyarul megírva, 5 elem van jelölve: piros folytonos vonal: határszakaszok, amelyeket nem szüksége a helyszínén megállapítani, piros szaggatott vonal: határszakaszok, amelyeket a helyszínén kell megállapítani, piros pontozott vonal: közigazgatási határok szakaszai, zöld folytonos vastag vonal: más államok határai, zöld pontozott vonal: régi határok. A térképen piros színnel azon települések nevei, illetve piros vonallal aláhúzva és magassági pontok, amelyet a békeszerződés név szerint megemlít.

A határvonal részletes megállapítását a békeszerződés 29. cikke a bizottságokra bízza, amelyek a Szövetséges és Társult Hatalmak, valamint az érdekelt államok képviselőiből állnak, ahogy azt a 42., a 46., az 50. és a 71. cikkelyek szabályozták.

A békeszerződés 30. cikke a vízfolyásokkal megjelölt határvonalat definiálja aszerint, hogy hajózható, vagy nem hajózható vízfolyásról van szó.

A 34. cikk azt a fontos rendelkezést tartalmazza, hogy a határköveket egymástól "látótávolságnyira" kell elhelyezni. Ez a kikötés azért volt fontos, mivel kedvezőtlen terepalakulat esetén sűrűn kellett elhelyezni a határköveket, ami jelentősen megnövelte a határkijelölés és felmérés költségeit.

Ezeket a költségeket a 29. cikk szerint az érdekelt államok közösen viselték.

A 35. cikk meghatározza, hogy a határrendezésre vonatkozó végleges jegyzőkönyveket, térképeket és egyéb dokumentumokat három eredeti példányban kell kiállítani.

Nyílt utasítások a határbizottságok részére

Ebben általános szinten szabályozták a határmegállapító bizottságok szervezetét, jogkörét, működésének elveit, az utasítás műszaki részében pedig a határkitűző munkálatok menetét, munkamódszerét, dokumentumait.

1.4. "Pótutasítások a magyarországi határmegállapító bizottságok részére"

Később a felmerülő problémák megoldására szükségessé vált egy újabb utasítás kiadása "Pótutasítások a magyarországi határmegállapító bizottságok részére" címen.

Ez 1921. június 3-án kelt. A legfontosabb rendelkezései a következők voltak: "Elvileg a határt a helyszínen kell megvonni, úgy, amint a békeszerződés megállapította. Semmi szín alatt nem szabad... a határmódosításoknak olyan természetűeknek lenniük, hogy lényegében kérdésessé tegyék a szerződésben leírt vonalat."

Az utasítás szabályozza azt is, hogy mikor és milyen feltételek esetén lehet a Nagykövetek Tanácsához fordulni.

A határvonal konkrét, részleges megjelölését, kitűzését, térképezését, a határokmányok elkészítését a Szövetséges és Társult Hatalmak által létrehozott nemzetközi határmegállapító úgynevezett "határrendező bizottságok " végezték, 1921 - 1925 között.

2. A határmegállapító bizottságok működése.

A magyar kormány a miniszterelnök tehermentesítésére 1922 augusztuséban létrehozta a Határmegállapító Központot. Elnöke gróf Csáky Imre lett, akit később Szőgyén László váltott fel. Négy határmegállapító bizottság alakult: a magyar – csehszlovák; a magyar – román; a magyar - szerb-horvát-szlovén; valamint a magyar - osztrák. A Határmegállapító Központnak mind a négy alá volt rendelve.

A munkát a határvonal általános tanulmányozásával kezdték. Ennek az volt a célja, hogy megállapítsák azokat a határrészeket, amelyekre nézve pontosan lehetett alkalmazni a békeszerződés rendelkezéseit, valamint azokat a határszakaszokat, amelyek vitára adtak okot. A vitás kérdések eldöntéséig - a rend fenntartása érdekében - a békeszerződés által megállapított határt fogadták el ideiglenes határul.

A bizottságok minden ténykedését befolyásolta az a tény, hogy az utódállamok általános és lokális gazdasági érdekeit tartották szem előtt. Ez sajnos minden esetben Magyarország rovására történt, mivel abból a felfogásból indultak ki, hogy Magyarország a jelen helyzetében is életképes állam. Emiatt a határvonal tanulmányozása során pl. a nemzetiségi viszonyok elbírálását másodrendű kérdéssé degradálták. Kisebb, lényegtelen kérdésekben helyt adtak a magyar álláspontnak, támogatták azt, de a lényeges kérdésekben a bizottság tagjai a franciák által támogatott másik fél javára döntöttek.

Az a tény, hogy a bizottságok tevékenysége és mozgása a trianoni vonal mindkét oldalán csak egy szűk sávra terjedt ki, azt mutatta, hogy csak helyi jellegű kiigazításokra voltak felkészülve. Ez azonban azt is jelentette, hogy a határkiigazítás, ha a helyi gazdasági érdekek megkövetelik, a magyar oldalra is kiterjedhet. Ez a szűk mozgáslehetőség megfelelt a "béke alapját" illető különböző bizottsági értelmezéseknek is.

A bizottságok által képviselt elvek és utasítások leszűkítették és korlátozták a magyar igényeket és törekvéseket. Ennek ellenére a magyar fél úgy értelmezte a trianoni vonalat, hogy lehetőleg kitolja a határt, mert ha a Népszövetség nem fogadja el a magyar javaslatokat, akkor a trianoni vonal marad a végleges határ.

2.4. Elért eredmények

A határmegállapító bizottságok gyakorlati tevékenységének eredménye – bár komoly határkiigazítás az utódállamok ellenkezése és a Nemzetek Szövetségének tehetetlensége miatt nem történt – a következő:

a magyar-csehszlovák határon 10 014 kataszteri hold,

a magyar-román határon 16 947 kataszteri hold,

a magyar-jugoszláv határon 34 000 kataszteri hold,

a magyar-osztrák határon 19 756 kataszteri hold területi nyereség a magyar fél számára.

Ezen felül a magyar-osztrák határon az 1921. december 14-16-án megtartott soproni népszavazás során, a velencei egyezmény értelmében 44 628 kataszteri hold került vissza. Összességében tehát az osztrák határszakaszon 64 384 kataszteri holdnyi területnyereség volt.

3. Műszaki munkálatok

A határmegállapító bizottságoknak, illetve az érdekelt államok delegációinak legfontosabb feladata az újonnan megállapított határvonal kitűzése, határjelekkel való állandó megjelölése, számszerű felmérése, térképezése és a határleírási jegyzőkönyvek elkészítése volt. Erre a célra az érdekelt államok mindegyike a bizottság rendelkezésére bocsátotta a szükséges mérnököket.

A Nagykövetek Tanácsának utasítása nem volt alkalmas a munkálatok műszaki vonatkozású részeinek egyértelmű szabályozására, ezért minden egyes bizottság műszaki végrehajtási utasítást dolgozott ki. Anélkül, hogy részletesen ismertetném az egyes bizottságok utasításait, csak általánosságban jegyzem meg, hogy ezek az 1904-es magyar felmérési utasításnak a határ megállapítására vonatkozó rendelkezésein alapultak.

3.1. A határvonal szakaszolása

A határvonalakat a kitűzés, felmérés és az anyagi teherviselés megosztása érdekében szakaszokra osztották fel: a csehszlovák határvonalat 27 szakaszra, amelyeket római számokkal jelöltek; a magyar-román határt 11, a jugoszláv határvonalat 6, az osztrák határt 3 szakaszra osztották fel, ezeket az abc nagybetűivel jelölték meg.

A magyar-csehszlovák határvonal műszaki munkálatai során a bizottság a teljes, 805 km hosszú határvonalat 19 úgynevezett munkaszakaszra osztotta fel. Az egyes szakaszok hossza 30-50 kilométer között váltakozott, mindegyiken egy-egy magyar és cseh mérnök közösen végezte a munkáját.

A jugoszláv határon felosztották egymás között a határvonal műszaki munkálatait. Magyar érdekeltségű lett az A, a C és az E jelű határszakasz, jugoszláv érdekeltségű a B, a D és az F jelű. Az érdekeltség itt egyrészt az anyagi teherviselést jelentette: a geodéziai munkálatok anyagköltségeit, a határokmányok elkészítését, sokszorosítását stb., másrészt azt, hogy melyik ország mérnöke végzi és ellenőrzi a földmérési és kitűzési munkálatokat.

A magyar-osztrák határon a helyszíni költségek megosztása céljából és a munkafolyamat célszerűbbé tétele érdekében mind a három határszakaszt 6 alszakaszra osztották, amelyeken felváltva dolgoztak a magyar és az osztrák felmérési osztályok. Az egész határvonal egyik felét a magyar, a másikat az osztrák műszaki személyzet mérte fel.

3.2. A kitűzés

A következő szakaszban történt meg a határvonal kitűzése. A határmegállapító bizottság kijelölte az egyes szakaszokban a határvonalat és arról részletes leírást adott a bizottság műszaki csoportjának. E leírás kézhezvétele után az első feladatuk a már megszavazott határvonalrészeknek fakarókkal való megjelölése volt. A kijelölésnek szigorúan a kiadott utasításoknak megfelelően kellett történnie. A kijelölés után a bizottság tagjai bejárták a határszakaszt és megvizsgálták az ideiglenes kitűzést, hogy az valóban megfelel-e a megállapított határvonalnak, továbbá a kiadott műszaki utasításoknak. A megbízottak a vizsgálat lefolyásáról, a vizsgálat során felmerült észrevételekről, az esetleges javításokról, egyes kérdésekről jegyzőkönyvet vettek fel, és azt beterjesztették a bizottsághoz.

A határvonal kijelölése a legtöbb szakaszon csak lassan és részletekben történt meg, ahogy azt a bizottság megszavazta. Mindemellett egyes kisebb részek kivételével 1922 végére megtörtént a határvonal kijelölése.

4. Határjelek

Ennek felülvizsgálata után megkezdődhetett a határvonal állandósítása határjelekkel. Ez az egyes határpontok jelentősége szerint különböző határjelekkel történt. A legváltozatosabb határjelekkel a csehszlovák határon találkozhattunk, ezek a következők voltak:

hármas határoszlop,

szakaszhatárkő,

főhatárkő,

mellékhatárkő,

közbeiktatott határkő,

faoszlop,

határdomb,

határfa.

A román határon a jóváhagyás után a határkarók helyére vasbeton határköveket helyeztek el, úgy, hogy minden 300-500 méterre egy-egy főhatárkövet helyeztek le, s a közöttük húzódó határrész kisebb töréseit úgynevezett mellékhatárkövekkel állandósították.

A munkálatok alatt egy külön beton állandósító osztály működött, mert szükségessé vált, hogy beton alaplappal lássák el az Ecsedi-láp területén levő határköveket. 106 fő- és 172 mellékkövet láttak el alaplapokkal, ehhez 15 425 db téglát és 11 510 kg cementet használtak fel.

A mocsaras határrészeken határkövek helyett táblával ellátott fapilótákat helyeztek le. A magyar és a román határbizottság együttesen, Romániában vásárolta meg a pilóták lehelyezéséhez szükséges faanyagot: 200 nagy és 20 kis tölgyfaoszlopot, tekintettel arra, hogy ott a faanyag majdnem 50 %-kal olcsóbb volt. A pilóták beverését egy román utászkülönítmény végezte el.

Az osztrákok a határvonal minden törését kövekkel akarták állandósítani. Ez azt jelentette volna, hogy sok helyen egymástól néhány méterre kellett volna a köveket felállítani. Ez a felvetés hetekig tartó vitára adott alkalmat. A műszaki utasítás 200 méter távolságot írt elő. A magyar fél a 100 méteres távolságot javasolta, ami 50 %- kos kőtöbbletet jelentett. A főköveket egy kilométer távolságra állították fel, százméterenként pedig közönséges határköveket helyeztek le, amelyeket folyamatosan számoztak. A határkövek esetében a magyar fél a műkövet javasolta, ezt az osztrákok előbb elfogadták, később olcsósága miatt tiltakoztak ellene. A magyar kormány azonban a már kiírt pályázat eredményeképpen megrendelte a műköveket. A vita kompromisszummal zárult: azokon a határszakaszokon, ahol a magyarok dolgoztak, műköveket, az osztrákoknak kiutalt szakaszokon termésköveket használtak.

A jugoszláv határszakaszon az ideiglenes határt jelölő karókat, később a határköveket 300-400 méterenként kellett elhelyezni. A határkövek közötti töréseket (hajlatokat) határdombbal jelölték.

A csehszlovák határszakaszon a határvonal kijelölése és határkövekkel való megjelölése után felmerült annak szükségessége, hogy az addig használt, annak idején a helyi hatóságok által a két állam között ideiglenesen megállapított, úgynevezett "demarkációs vonalat" a már akkor kikövezett vonalra kell áttenni. Ez azután a két delegáció megegyezése alapján - a salgótarjáni és a nagypaládi szakaszok kivételével - az egész határvonalon egyszerre, 1923. szeptember 10-11-én a helyi hatóságok és a két delegáció megbízottainak jelenlétében meg is történt.

A határmegállapító bizottságok műszaki munkájának eredményeképpen így alakult ki Magyarország mai határa, amely történelmi mércével mérve fiatalnak tekinthető. A térképészeti anyagok alapján kb. ±1 km-es pontossággal megállapította Magyarország határhosszát, amely a trianoni békeszerződés nyomán összesen 2 266 km 297 m ±1009 m. lett.