A Magyar Királyság számára a trianoni békeszerződés V. része megtiltotta az első világháború egyik leginkább jövőbe mutató technikai eszközének, a harckocsinak gyártását, beszerzését és hadrendben tartását. A tiltásokat megelőzően a magyar haderő már érdeklődött és vásárolt is ilyen jellegű haditechnikát, valódi lehetőség 1927-től, a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság távozása után adódott a magyar harckocsizó fegyvernem megteremtésére és fejlesztésére. Az első sorozatban gyártott magyar harckocsikra pedig egészen az 1930-as évek legvégéig kellett várni.
1920-ban a magyar kormány kihasználva, hogy Németország aláírta fegyveres erejének leszerelését, német forrásokból 14 db LK II-es (Leichter Panzerkapmfwagen) típusjelű harckocsit vásárolt, melyek az időközben aláírt békeszerződés okán nem állhattak hadrendbe. A harckocsik ezt követően az ország több pontján, alkatrészeikre bontva voltak tárolva, egyes elemeiket pedig vasúti vagonokban elhelyezve folyamatosan utaztatták az ország területén. 1922-ben a Szövetségközi Tanács magyar indítványra engedélyezte a rendőrség számára 12 páncélautó beszerzését, azzal a kitétellel, hogy azok lánctalppal, vagyis katonai szempontból releváns terepjáró képességgel nem rendelkezhetnek. A magyar kormány ebben kiváló lehetőséget látott és a Belügyminisztérium keretein belül felállította a Rendőrújonc Iskolát, amely de facto katonai célokat szolgált. A RUISK páncélgépkocsi-osztálya kiképzőkeretként működött és megteremtette a majdani magyar harckocsizás alapjait. A közvetlen antantellenőrzés megszűnésével 1927-től folyamatosan megindultak a páncélos fejlesztések, 1929-ben a haderő már nyíltan szerepeltetett egy páncélgépkocsi-századot a hadrendben és tervezte egy harckocsiszázad felállítását is. Noha papíron viszonylag rövid idő alatt nagy lépésnek tűnnek, a valóságban az alakulatok még inkább csak keretet jelentettek, gépállományuk csak néhány páncélautóból és átépített személy-, illetve tehergépjárművekből állt.
Fordulatot a magyar és az olasz kapcsolatok javulása jelentett: 1930 és 1932 között sikerült Olaszországból öt darab Fiat 3000B típusú harckocsit vásárolni, amelyek később szintén a RUISK állományába kerültek. Habár ezek az eszközök sem álltak a kor színvonalán, kiképzési célra a meglévő anyagnál sokkal inkább megfeleltek. A további beszerzések ugyanakkor problémásnak bizonyultak: a magyar külpolitika elsősorban Németország és Olaszország támogatását bírta (ekkor ezek az államok szintén nem rendelkeztek megfelelő minőségű páncélosokkal), a békeszerződés tilalmait pedig más államok még mindig szigorúan értelmezték, ezek mellett a Honvédelmi Minisztérium nem rendelkezett kellő anyagi eszközökkel sem. A helyzeten végül mégis egy olasz ajánlat elfogadása segített: sikeres bemutatók után a Honvédelmi Minisztérium 150 darabos rendelést adott le a Fiat Ansaldo 3 tonnás kisharckocsikra. Szintén 1933-ban döntöttek a hazai fejlesztések megindításáról is, Straussler Miklós tervei alapján már 1934-ben elkezdődött egy harckocsialváz prototípus összeállítása. A V-3 (Vontató fedőnéven) nevű konstrukció vegyes járószerkezettel rendelkezett, azonban a fejlesztésre a külföldi rendelések miatt nem jutott elegendő anyagi forrás, illetve az évek során egyre több elvárás fogalmazódott meg a járművel szemben, így 1939-ben a HM leállította a munkálatokat.
1935 és 1936 folyamán az olasz fél teljesítette az Ansaldo kisharckocsikra leadott rendelést. A beérkezett technikát Hajmáskéren és Örkénytáborban helyezték el, a „rejtés” miatt egyelőre csak papíron alakítottak belőlük századokat, illetve a RUISK keretein belül egy 10 és egy 5 Ansaldoból álló kiképzőalakulathoz kerültek.
Fotó: 35 M ANSALDO kis hk., kezelők még a régi 36 M sisakban
1936-ban ismét fordulat következett: Németország az általános védkötelezettség kihirdetésével de facto deklarálta fegyverkezési egyenjogúságát, amit a nyugati demokráciák hallgatólagosan elismertek. Az így kialakult nemzetközi helyzetben a versaillesi békerendszer tekintélyét erősen csorbította, valószínű ez játszhatott szerepet abban is, hogy ugyanebben az évben az addig a fegyvereladástól elzárkózó Svédország felajánlotta L-60 típusjelű könnyű harckocsija licenszét Magyarország számára. Az 1938 augusztusában aláírt bledi egyezménnyel az utolsó jogi akadály is elhárult a páncélosbeszerzések előtt. Az L-60 könnyű harckocsi 1938 nyarán már nyíltan, a győri program meghirdetése után került csapatpróbára, ahol elnyerte a magyar szakemberek elismerését. A licenszet a Honvédség javaslatára a MÁVAG és Ganz gyár vásárolta meg, a haderő pedig 1939 februárjában 40-40 darabot rendelt a már 38M „Toldi” típusjelet viselő páncélosból. Az eredeti svéd modellhez képest csupán a fegyverzetet cserélték le hazai gyártásúra, így az eredeti Madsen helyett a 20 mm-es Solothrun nehézpuska, a svéd 7,92 mm űrméretű géppuska helyett a 8 mm-es Gebauer géppuska került beépítésre.
Az 1939. október 1-én életbe lépő új hadrendben a Magyar Királyi Honvédség két gépkocsizó és két lovasdandára már 1-1 kis és könnyű harckocsi századdal rendelkezett.