Az első világháború négy éve alatt a lovasság sok változáson ment keresztül. Alkalmazásában a változások egyik legfontosabb tényezője – a hadviselés átalakulása mellett – a magas lóveszteség és ebből adódó lóhiány volt. A magas veszteség mellett (amit többek között a rendkívüli igénybevétel, és a takarmányhiány is növelt) a tüzérségnél fellépő egyre növekvő lóigény is gátat szabott a lovas alakulatok lóállományának pótlására.
Ennek egyik következménye lett, hogy 1917 márciusától kezdődően fokozatosan elvették a lovashadosztályok lovait. Lényegében ezek az alakulatok gyaloghadosztályokká alakultak át minimális lovasságot megtartva. A lovasezredek két osztályból, összesen 8 századból álltak. Erre a 8 most már gyalogos századra jutott egy 25 lovasból álló lovas szakasz. Ezek a körülmények kihatottak a világháború lezárását követő új haderő szervezésére is.
A köztársasági időszak kezdetleges eredményei után a Tanácsköztársaság sem kedvezett túlzottan a lovasság ügyének. A kialakult keret fejlesztése helyett csökkentették a lovasság létszámát. Lényegében a sereglovasság megszűnt, csupán csapatlovassági alakulatokkal számolt a Vörös Hadsereg vezetése.
A Tanácsköztársaság bukását követően a Horthy Miklós parancsnoksága alatt álló Nemzeti Hadsereg eleinte csupán 1 lovasszázaddal rendelkezett, azonban 1920 őszén már 20 lovasszázadot tartott fegyverben.
A trianoni békediktátum szabályozásai a teljes haderő felépítésére kihatottak, egy lovashadosztály szervezését engedélyezte, sőt a haderő ennek alárendeltségében kilenc járműből álló páncélgépkocsi-osztagot tarthatott. A lovashadosztály nem sokkal később felállt ugyan, de a lovas-páncélgépkocsi század felállítására sem ipari háttér, sem gazdasági teljesítőképesség nem állt rendelkezésre a harmincas évek közepéig.
Az 1921-ben már hivatalosan is Magyar Királyi Honvédség nevet viselő haderő 1922-től hét vegyesdandárba, mint legmagasabb kötelékbe szerveződött. Ezen belül a lovasság vonatkozásában négy önálló huszárezred felállítását engedélyezték. A lovasezredeket egy lovashadosztályba vonták össze, amelynek élén a lovassági szemlélő (egyben hadosztályparancsnok) állt, törzsével Budapesten székelt. A lovashadosztály felállítása 1920 februárjától 1921 decemberéig meg is történt.
A lovashadosztály alárendeltségébe két lovasdandár tartozott, az alábbi megoszlásban:
1. lovasdandár (Kecskemét): 2. „Árpád fejedelem” honvéd huszárezred (Cegléd); 3. „Nádasdy Ferenc” honvéd huszárezred (Sopron).
2. lovasdandár (Nyíregyháza): 1. „Jász-Kun” honvéd huszárezred (Budapest); 4. „Hadik András” honvéd huszárezred (Nyíregyháza).
A gyalogság és lovasság részére általános gondolattá vált a tűzerő növelése, nagyobb űrméretű és gyorsabban tüzelő fegyverek rendszeresítésével, azonban a korlátozások miatt ez a változás nem jöhetett létre. Mivel gépesített erők – mind gépkocsizó, mind páncélos alakulatok – alkalmazását szintén tiltotta a békediktátum, így a gyorsan mozgó csapatok szerepét a lovas és kerékpáros alakulatok töltötték be.
Amikor a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság 1927-ben elhagyta Magyarországot, a gyorsan mozgó alakulatokat még mindig csak a lovasság képviselte a haderőben. A tűzerő azonban ennél a fegyvernemnél is növekedett: a dandárok 64 golyószóró, 48 géppuska, 12 nehézpuska és 12 könnyű löveg birtokába jutottak. A haderőnek sokáig a vegyesdandárok lovasszázadaival együtt is csak 31 lovasszázada volt.
A lovasság szervezésének és alkalmazásának fontossága, fejlesztésének főbb irányai és részleges gépesítésének szükségessége már közvetlenül az első világháború után egyértelműek voltak a magyar katonai felső vezetés számára. Önálló páncélos magasabbegységek felállítására ekkor még nem adódott lehetőség, hiszen az intenzív haderő-gépesítés megkezdésére csak a harmincas évek végétől – a megfelelő gazdasági és politikai feltételek együttállásával – kerülhetett sor. Ezt az űrt tölthették ki a lovas-gépesített magasabbegységek. Ilyen körülmények között nem késlekedhetett a lovasság könnyű páncélozott harcjárművekkel – jellemzően páncélautókkal – történő megerősítése sem, így a húszas évek végén „a könnyűfegyverzetű lovasság kiegészítő fegyverzeteként a hadvezetőség elhatározta, hogy különböző páncélautókat szerez be.”
1938-tól a Huba-hadrend bevezetése során a Gyorshadtestben, mint lovas-gépesített szervezetben tömörült a mindenkori, teljes magyar sereglovasság. A gyorshadtest lovassági jellegét az is jelzi, hogy annak parancsnoka egyúttal mindenkor „a lovas alakulatok fegyvernemi elöljárója volt.” A korszerű gépesített lovasság alkalmazási elveiről a szabályzat azt írja, hogy magas fokú gyorsasága és terepjáró-képessége miatt „elsősorban támadó jellegű feladatokra alkalmazzák […] a lovasság gyalog harcol […] és más fegyvernemekkel van megerősítve.” Ebben a szervezeti rendben a lovasság elsődleges feladatát a gépkocsizó dandárok támogatása képezte. Ugyanakkor a lovasdandár önmagában nem, csak jelentős tüzérségi és páncélos megerősítésekkel együtt volt alkalmazható, így alkalmazásához magának is a gépkocsizó dandárok és a hadtest- és dandárközvetlen tüzérség támogatására volt szüksége. A páncélos- és a lovas-egységeket a harcokban együtt, egymást kiegészítve alkalmazták.