Az I. világháború technológiai fejlődése a fegyvertervezés, különösen a kézifegyverek tervezése terén érhető tetten. Az ismétlőpuskák és a forgótáras pisztolyok egyeduralmát az öntöltő pisztolyok mellett az önműködő, vagy automata fegyverek törték meg. Ez utóbbiak azon sorozatlövésre alkalmas, önműködő fegyverek voltak, melyek közül a géppuskák és golyószórók mellett 1918-ra az első használható géppisztolyok is kikerültek. Lássuk melyek ennek a három fegyvertípusnak a jellegzetességei!
Géppuskák: puskalőszert tüzelő, önműködő rendszerű, sorozatlövésre alkalmas fegyverek. A korszakban jellemzően állványról alkalmazott, víz- vagy ritkább esetben léghűtéses, nagy tömegű fegyverek, melyeknek újratöltése hevederes adogatással valósult meg. A géppuskák kezelőszemélyzete általában két vagy három fő volt. Ilyen fegyver volt például a német 7,92 mm-es MG.08, a brit .303-as (7,7 mm-es) Vickers géppuska vagy az osztrák-magyar 1907 M 8 mm-es Schwarzlose. Az utóbbi kivételével mindegyik fegyver a brit-amerikai Hiram S. Maxim tervei alapján készült Maxim-géppuska változatának tekinthető. Az alapfegyvert a cári orosz hadsereg is rendszeresítette PM (Pulemjot Maximova) 1910 néven.
Golyószórók: a géppuskánál könnyebb súlyú, általában villaállványról alkalmazott, önműködő, sorozatlövő fegyver. A géppuskákkal szemben ezek az eszközök a legtöbbször heveder helyett tárból (dob- vagy szekrénytárból), esetleg kisebb méretű hevederrakaszból adogatnak. Kezelésükhöz egy ember is elegendő, de egy golyószórós alegység létszáma általában két fő. A külföldi terminológiában az eszközcsalád „könnyűgéppuska” néven található meg. Az egyik legelterjedtebb ilyen típusú fegyver az I. világháború során a dán Madsen golyószóró volt, de említésre méltó még az Amerikai Egyesült Államok hadserege és tengerészgyalogsága által 1918-tól használt „Browning Automata Puska” (B.A.R.) golyószóró és a francia Chauchat is.
Géppisztolyok: a golyószóróknál is könnyebb tömegű, pisztolylőszert tüzelő, sorozatlövésre alkalmas fegyverek. Kezelésükhöz egy ember is elégséges. Az I. világháború német és olasz rohamcsapatainak sorozatlövő fegyvere az európai katonai közgondolkodásban a lövészárokharc ideális eszköze. Mivel korlátozott lőtávolsággal, de a puskákhoz képest hatványozottan nagyobb tűzgyorsasággal rendelkező harceszköz, kiválóan alkalmas beépített területen vívott harchoz, ahol a kis távolságon vívott rövid összecsapásokban a tűzgyorsaság és a tűzsűrűség hatása a pontosságnál döntőbb tényező. Az első használható géppisztolynak a német Bergmann MP.18/I tekinthető, mely technológiai megoldásaival évtizedekre meghatározta a géppisztolygyártás fő irányát, de említésre méltó az 1921-ben az Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztett Thompson rendszerű géppisztoly is.
Az I. világháborút követően a magyar fegyvergyártást az 1922. évi XI. törvénycikk „a Trianoni Békeszerződés katonai rendelkezései között foglalt egyes tilalmak és korlátozások végrehajtásáról” szabályozta. A törvény ezeknek a fent felsorolt korszerű kézifegyver-típusoknak a mennyiségét igen alacsony darabszámban határozta meg. A törvénycikk első bekezdésének felsorolása szerint „gépfegyver”, azaz géppuska és golyószóró a Honvédség és a Folyamőrség erőinél összesen 560 darab, míg géppisztoly csupán a Rendőrség erői számára, 600 darabos felső limittel rendszeresíthető.
A korlátozásoknak végül 1927-ben, a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság magyarországi tevékenységének beszüntetésével szakadt vége. Az így hátrányba került Magyar Királyi Honvédség igyekezett a lemaradást behozva nagyarányú fejlesztésekbe kezdeni. Ez a haderőreform, mely az 1938-as győri programban csúcsosodott ki, a sorozatlövő fegyverek rendszeresítésének kérdését is érintette.
A géppuskák terén elsősorban a már rendszerben lévő, a katonák által csak „Schwartz Jóska” néven becézett 1907/12 M 8 mm-es Schwarzlose modernizálása került terítékre. Az 1931-ben bevezetett 8x56 mm-es, peremes hegyes élestöltényhez módosított fegyver 1907/31 M géppuska megjelöléssel szolgált tovább. Emellett figyelemre méltóak a különféle harcjárművekbe szerelt magyar tervezésű géppuskák, melyek zömmel Gebauer Ferenc fegyverkonstruktőr nevéhez kötődnek. Ilyenek voltak például a rejtett Légierőben rendszeresített 1926/31 M 8 mm-es Gebauer motorgéppuska, melyet több vadász- és felderítőrepülőgép-típusba is beépítettek, vagy az 1934 M megfigyelőgéppuska, melyet modern megoldásai (léghűtéses cső, 100 lőszer befogadására alkalmas dobtár stb.) tettek a lehetőségekhez képest megfelelő légiharc-fegyverré. Gebauer fejlesztéseinek másik irányvonalát a harcjárművekbe szerelhető géppuskák jelentették. Az 1934/37 M 8 mm-es géppuskákat az 1938 M Toldi I harckocsiba és az 1939 M Csaba páncélgépkocsiba egyesével építették be, az 1934A M 8 mm-es géppuskát pedig az olasz eredetű 1935 M Fiat-Ansaldo kisharckocsikba ikergéppuskaként szereltek be.
A golyószórók területén Magyarország a német-svájci eredetű 1931 M golyószórót részesítette előnyben. A 10 kilogramm körüli tömegű, léghűtéses golyószóró 25 darabos, íves szekrénytárból tüzelt. Villaállványa segítségével rajtámogató fegyverként kiválóan bevált, légvédelmi állványra szerelve és különleges légvédelmi irányzékkal (korabeli nevén „körcélgömbbel”) pedig légi célok ellen is hatásos védelmet nyújtott szükség esetén. A fegyver a gyalogsági puskák által is tüzelt 1931 M 8 mm-es élestöltényt használta, így lőszer-kompatibilitási szempontból kiválóan alkalmas volt rajtámogató szerepkörben, hiszen a katonáknak nem kellett külön a golyószóróhoz használható lőszert is magukkal vinniük. A fegyvert két katona, a golyószórós csatár és a golyószórós lőszeres kezelte. A csatár feladata menetben a fegyver hordozása, harcban a fegyver felállítása és a tüzelés, valamint a karbantartás és hibaelhárítás. A lőszeres feladata a harchelyzetben gyorsan kiürülő szekrénytárak töltése és a tartalék lőszer szállítása, valamint a golyószórós csatár biztosítása.
A géppisztolyok kérdése a Magyar Királyi Honvédségben viszonylag sokáig érintetlen terület maradt. A korabeli magyar katonai felfogás alapján a fegyvertípust ugyanis elsődlegesen rendészeti-karhatalmi feladatokra alkalmas eszközként kezelték, melynek harctéri hatékonyságát az I. világháborús tapasztalatok alapján túlértékelik. Így 1939-ig a Magyar Királyi Honvédségben csupán egyetlen géppisztoly rendszeresítése történt meg: a német eredetű 1935 M 9 mm-es MP 35 Bergmann géppisztolyé. A fegyver külsőleg sok hasonlóságot mutat elődje, az MP.18/I kialakításával. A masszív fatusa, a rövid, léghűtéses cső, az oldalra kinyúló szekrénytár mind megtalálhatóak a legendás előfutáron is. Az MP 35 géppisztoly mégis eltérő megoldásai kapcsán érdemel figyelmet. A nyitott zárpozícióból tüzelő fegyver zárszerkezete az ismétlőpuskáknál megszokott forgó-tolózáras rendszert imitálja, így megkönnyítve a puskákhoz szokott katonák és rendőrök átképzését. Az egyeslövést és sorozatlövést a többi kortárs géppisztolytól eltérően nem tűzváltó, hanem kettős elsütőbillentyű szabályozza. Az első billentyű elhúzásával egyeslövés váltható ki, míg a hátsó billentyű lenyomásával sorozatlövés. A fegyver így felhasználói szempontból kiemelkedően biztonságosnak tekinthető. Ezt a biztonságot növeli a beépített nagyméretű tokbiztosító kar mellett a fegyver ütőszegbiztosító rendszere is, ami szinte lehetetlenné teszi a vétlen lövés kiváltását a géppisztollyal. Az MP 35 géppisztolyok a Magyar Királyi Honvédségnél elsősorban a VKF 2. „Hírszerzés és Kémelhárítás” csoportfőnökségén, valamint az 1938-1939 folyamán felállított ejtőernyős alakulatnál kerültek bevezetésre, így jogosan feltételezhető, hogy a magyar katonai vezetés felhasználásuk tekintetében inkább a különleges alakulatok számára kiadott speciális fegyverként tekintett rájuk, mint széles körben alkalmazható modern tűzfegyverekre.