A légvédelem aktív összetevői (légvédelmi tüzérség és vadászrepülők) szinte teljesen hatástalanok lettek volna a figyelő- és jelentőszolgálatok nélkül. Ezen szolgálatok a felderítést főleg „szemmel” (optikai eszközökkel), illetve hanggal (azaz ezt felerősítő kezdetleges eszközökkel) végezték.
1917 áprilisában megszervezték a „légi figyelő és riasztószolgálatot”, ami főleg olasz repülőerők ellen oltalmazta az ország légterét. A figyelést távcsövekkel és fülelőkészülékkel oldották meg. A magyar vezérkar 1920-ban az országot hét „ m.kir. honvéd körlet és körletparancsnokságra” osztotta fel (1.Budapest, 2.Székesfehérvár, 3.Szombathely, 4.Kaposvár (majd a szerb kivonulás után Pécs átveszi a helyét), 5.Szeged, 6.Debrecen, 7.Miskolc) majd ezekkel megegyező területen a hét Légvédelmi Kerületet is létrehozta 1922-ben, amit 1924-ben a Légvédelmi Körzetek felállítása követett.
Pontokba szedve a figyelő-és jelölőszolgálat alapelvei a következők voltak:
hézagmentes, többvonalas harcrend létrehozása;
az ország teljes területének „lefedése”;
az immobil és a mozgó őrsök feladat szerinti kombinációja, alkalmazása;
erők és eszközök szükségszerű csoportosítása, a légierő és a légvédelmi tüzérség hatékonyságának növelése érdekében;
a katonai helyzetnek megfelelő állapot, készültség, az év- és napszaktól függetlenül; időbeniség (a felderítésben és az értesítésben egyaránt) és pontosság (hovatartozás, darabszám, repülési irány, magasság, tevékenység meghatározásában);
integrált szervezet és a lehetőségek szerinti egységes, központi vezetés megszervezése;
a körzet és a felépítés alapján, a megfelelő szintről, a katonai szervezetek és a polgári lakosság tájékoztatása, illetve riasztása;
együttműködés a katonai alakulatok hasonló funkciójú alegységeivel és a polgári légoltalommal.
1930-ban a honvédelmi miniszter utasítására megalakult a Magyar Királyi Honvéd Hadtudományi Intézet (később Haditechnikai Intézet-HTI), melynek fő feladata a figyelő- és jelentőszolgálat műszaki fejlesztése lett. 1932-ben 289 figyelő őrs felállítását határozták el, de ezek a ’40-es évek közepére alakultak csak ki teljesen. Az 1933-as év szintén egy nagyobb szervezeti fejlődést hozott: novemberben felállt az Országos Légvédelmi Parancsnokság.
Az 1934-es tervek alapján az „Országos légvédelmi figyelő és riasztó szervezet” alárendeltségébe a következőket tervezték: OLP Központ, 8 Légvédelmi Kerületi Központ, 60 Országos Légvédelmi Szárnyközpont, 250 Országos Légvédelmi Figyelő és Riasztó Őrs. Ezen felül voltak a fegyvernemek ideiglenes, vagy állandó figyelő és jelentő szervezetei, valamint a helyi figyelő és jelentő szervezetek.
Szintenként a következő állományt tervezték:
61 Országos Légvédelmi Figyelő és Riasztó Őrs: 8 fő
Országos Légvédelmi Szárnyközpont: 28 fő
Légvédelmi Kerületi Központ: 56 fő
Országos Légvédelmi Parancsnokság Központ: 70 fő
A felszerelés alapvetően térképszelvényekből, tájolókból, távcsövekből, hallótölcsérekből és repülő felismerő típustáblákból állt, a híradó-felszerelés pedig távbeszélő készülékekből, körtávirat-továbbító berendezésekből és kis teljesítményű rádiókészülékekből. 1936-ban megkezdődött a légvédelmi jelző- és riasztórendszer számára az eszközök beszerzése.
A figyelőőrsök a légvédelmi központoknak külön távbeszélőhálózaton, speciális készülékekkel jelentettek. Ezekkel a jelentés tartalmának megfelelő, előre rögzített szavak számjeleit tárcsázták. A központ kiértékelőtérképén, a jel hatására kigyulladó égők a jelentésnek megfelelő szavakat világították meg.
A világháború előtt, ill. annak elején visszacsatolt területekre is ki kellett terjeszteni a figyelő- jelentőszolgálatok hatókörét. A Felvidék visszatérte után egy nyolcadik légvédelmi kerületet is felállítottak Nyíregyháza központtal, majd 1939-ben Kárpátalját is ehhez a kerülethez adták egy munkácsi alközpont létrehozásával.
1940-ben az észak-erdélyi területgyarapodással két új (Zilah, Máramarossziget) központtal bővült, 1941 elején ezt követte a szászrégeni és a csíkszeredai központok felállítása, majd a délvidéki bevonulás után létrejöttek a zombori és zalaegerszegi központok is. Így számszerűleg 15 Légvédelmi Kerületi Központtal rendelkezett az ország 1942-re. A központok közti kommunikációt is fejlesztették: az eddig használt kézi kapcsolású távbeszélők helyett egy, a HTI által tervezett ún. 8 csatornás jelzőberendezést üzemeltek be. Ez a rendszer képes volt egy időben, egy vezetéken, négy jelentést továbbítani, viszont azt csak távírójelben, nem élőbeszédben. Végezetül pedig a figyelő- és jelentőszolgálat a Honi Légvédelmi Jelzőszolgálatra változott.
A lokátorok megjelenése
1941-re már egyértelműen nyilvánvalóvá vált a hadvezetés számára, hogy az optikai eszközökkel és füleléssel végzett légvédelmi figyelőszolgálat már egyáltalán nem hatékony. Nem tudták észlelni a nagy magasságon közlekedő gépeket, sem pedig az ellenséges légi célokat az országhatár előtt. Szükségessé vált a radarok, vagy ahogy ekkor hívták, a „rádió helyzetrögzítők” beszerzése.
Magyarországon már a 30-as évektől folytak lokátorokkal való kísérletek a Tungsram Rt. közreműködésével, de önállóan nem építettek ilyen eszközöket. A honvédelmi miniszter 1942 őszén felkérte Dr. Bay Zoltán professzort a Tungsramtól, hogy dolgozza ki a magyar hadsereg számára szükséges radartechnikai eszközöket. Hamarosan megkezdődött a német Freya távolfelderítő radarok mintájára szerkesztett „Sas” lokátorok gyártása hazánkban. 1942 decemberében magyar szakemberek egy csoportja látogatást tett Németországban, hogy az ott használatos lokátorokat tanulmányozzák. Hazatérésük után, négy alaptípust jelöltek meg, melyeknek beszerzése feltétlen szükséges német import vagy hazai gyártás útján:
• kereső lokátor: Freya (felderítési távolsága 120-300 km);
• légvédelmi tűzvezetőlokátor: kis Würzburg vagy Würzburg-Dora (felderítési távolsága mintegy 30 km);
• vadászrávezető lokátor: nagy Würzburg vagy Würzburg-Riese (felderítési távolsága 40-75 km);
• vadászrepülő-műszer: Lichtenstein (felderítési távolsága mintegy 3 km).
Amint megkezdődött az importeszközök és a hazai gyártásúak beszerzése, egy alakulatot is felállítottak, ez lett a 271. légvédelmi rádióbemérő üteg, melyet később 101. honvéd mozgó légvédelmi bemérő és jelző osztálynak neveztek el. Az eszközök számát tekintve 1943-ra a hadvezetés rendelkezésére állt:
négy darab kereső- (ebből kettő hazai gyártású Sas), öt darab Würzburg-Dora légvédelmi tüzér tűzvezető (valamennyi német import) és két darab Würzburg-Riese vadászirányító (úgyszintén német import) lokátor. A keresőlokátorokból egyet távolfelderítésre, kettőt vadászirányításra, egyet a légvédelmi tüzérség tűzvezetésére terveztek felhasználni. A hadsereg rendelkezésére állt tehát egy olyan eszközrendszer, mely alapját képezhette a modern légvédelem megteremtésének.
A ’44. március 19.-i német megszállás után a teljes légvédelem német irányítás alá került, majd a még meglévő eszközöket – a front haladásával együtt – fokozatosan nyugatra csoportosították.
A polgári légoltalom
Az 1935. évi XII. törvénycikk (az 1.§-a főleg) szabályozta és előírta a lakosság részvételét a légvédelemben. Ugyan katonai szervvel kellett együttműködnie, de feladataik főleg a személyi- és anyagi károk megelőzésére szóltak (pl.: légitámadás esetén a lakosság óvóhelyre juttatása, tűz eloltásában való segédkezés stb.).
A polgári légoltalom másik fő feladata a figyelő- és jelentőszolgálat volt. Minden jelentősebb ipari komplexum kiépítette a saját megfigyelő őrseit. Mivel az egymás közti vagy központtal fenntartott kommunikációt a posta által biztosított távközlési vonalakon (telefon) bonyolították, a rendszer mindvégig nagyon sebezhetőnek bizonyult. Ha ezek a vonalak „elhaltak”, akkor fény- vagy füstjelekkel kellett jelezni a központ felé.
Ettől függetlenül szervezetileg jól és logikusan építették fel a polgári légoltalmat; 1937-ben megalakult a félkatonai Légoltalmi Liga nevű szervezet (itt sok egykori vagy tartalékos katona is szolgált), amely koordinálta a polgári légoltalmat és feladatait.
Források: