menu in

A háborús összeomlás, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása a magyar királyi Honvédséggel együtt annak egyenruháját is a birodalom romjai alá temette, az új identitást kereső fegyveres erők különféle utakon próbáltak külsőségeikben megfelelni az új kihívásoknak. 

Az őszirózsás forradalom Néphadseregének és a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének katonái régi tábori szürke (esetleg még megmaradt csukaszürke) egyenruháikat viselték, különböző módon átalakítva. Legelőször a felségjelvényeket – sapkarózsákat, címereket, uralkodói névjeleket - távolították el, vagy változtatták meg (a sapkarózsák középmezejébe nemzeti színek kerültek, a kardbojtok gombjait nemzeti színű szalaggal húzták át). A Néphadsereg állományát fémből sajtolt – turulmadarat ábrázoló - megkülönböztető jelvénnyel tervezték ellátni, nem utolsósorban azért, hogy az aktív katonákat megkülönböztessék az országban szanaszét csellengő leszerelt és szökött katonáktól, akik polgári ruhájuk nem lévén, katonai egyenruhájukat viselték tovább. Már 1918-ban bevezették az újfajta, tányérsapka formájú fejfedőt, amit „sofőrsapkának” neveztek, ezt vette át később „Lenin-sapkaként” a Vörös Hadsereg is. A teljes egyenruha megváltoztatására azonban az elvesztett háború okozta gazdasági káoszban nem volt mód. Az 1919-es kommunista hatalomátvétel után természetesen a vörös csillagos jelvények jöttek divatba. Az újonnan gyártott jelvények mellett gyakran a meglévő régi jelvényeket alakították át, például a török Vas Félhold kitüntetés rendkívül népszerű volt, lévén, hogy nagyméretű, ötágú vörös csillagot formázott. Érdekesség, hogy – szovjet mintára – az eke és kalapács jelkép szerepelt a vörös csillagok közepén, a sarló-kalapács szimbólumot ekkoriban még nem használták. Új egyenruha kiadását is tervbe vették, ám az „internacionalista” uniformis bevezetése a rendszer rövid élettartama miatt nem valósulhatott meg.

A kommunisták - szovjet példa alapján - először mindenféle megkülönböztető jelzés vagy jelvény nélkül képzelték el a hadsereget, de igen hamar rá kellett jönniük, hogy a parancsnoki beosztásúak egyenruhájára szükségesek valamiféle megkülönböztető jelek. Először szolgálati karszalagokkal próbálkoztak: a vörös alapszínű karszalagokra fekete betűkkel nyomtatták a szolgálati beosztást, azonban ez a rendszer nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A karszalagok alkalmazása körülményesnek bizonyult, s már kisebb távolságról sem lehetett elolvasni a rányomott szöveget. Így azután a hadseregparancsnokság 1919. május 16-án rendeletében új beosztás-jelzéseket rendszeresített: különböző szélességű vörös csíkokat kellett felvarrni a zubbony és köpeny jobb ujjára, illetve a sapkára. Egységes sapkarózsaként „vörös gombot” (értsd: vörös posztóval behúzott gombot) írtak elő – azért, mert a kellő mennyiségű vörös csillagos sapkajelvény gyártására nem volt lehetőség. A Vörös Hadsereg egyenruházatát a teljes összevisszaság jellemezte, az egyöntetűséget még az egyes alakulatokon belül sem sikerült biztosítani, illetve voltak „fegyvernemi sajátosságok”, a huszárok például megtartották régi – vörös - lovassági sapkáikat. Külön egyenruházati kasztot képviseltek a belbiztonsági terrorcsapatok: a Lenin-fiúk körében a gépkocsizó bőrruha vált kedveltté – szintén a szovjet „divatot” követve, hiszen Trockij páncélvonatos csekistái is tetőtől-talpig bőrruhába öltöztek.

Saját megkülönböztető jelzésekkel bírt a Székely Hadosztály: székely címert ábrázoló sapkajelvényt, illetve tollat viseltek tábori sapkájukon és a Tanácsköztársaság alatt sem vették át a tányérsapkát.

A Szegeden szerveződő ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg - jobb híján - ugyancsak a megmaradt régi ruházatot viselte, az „internacionalista divat” helyett azonban inkább minél magyarosabbá próbálták átalakítani, így született meg például a darutollal (legénységnél: festett libatollal) és topándísszel „nemzetivé” tett Bocskai-süveg, mely azután az ellenforradalom jelképévé vált. A toll 1933-ig használatban maradt (díszöltözetben) és a topán is bekerült a nemzeti öltözködési elemek közé, a túlságosan kurucos ízű süveg-formájú sapka azonban 1920 után elfelejtődött és az új tábori sapka formája gyakorlatilag megegyezett az 1869M lovassági tábori sapkáéval.

Az újjászervezett magyar királyi Honvédség az 1920-as évek elején a magyar (vagy magyarnak gondolt) hagyományok megtartása mellett erőteljesen igyekezett elhatárolódni a monarchiás örökségtől. Az új egyenruha színe tábori barna lett, amely voltaképpen megegyezett az angolok és a francia gyarmati katonák által is használt „khaki” színnel. Egyes források szerint az első posztókészleteket 1919-ben Szegeden éppen a franciáktól kapta a Nemzeti Hadsereg, később pedig - a hazai gyártás beindításáig - Angliából rendelt posztót a kincstár, de közvetítők révén vásároltak a kontinensen maradt fölös készlet brit és amerikai egyenruhákból is, melyeket többé-kevésbé átalakítva viseltek tovább a honvédek, a húszas évek közepéig.

Jóllehet rendeletileg hangsúlyozták, az ország és a tisztikar súlyos anyagi helyzete a díszruha rendszeresítését nem teszi lehetővé, 1924-ben mégis bevezették a gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter után „Csáky-ruhaként” emlegetett, historizáló motívumokkal operáló társasági öltözetet, amely inkább hasonlított színpadi jelmezhez, mint egyenruhához. A díszruha sem a tisztikar, sem a társadalom elismerést nem vívta ki, ezért alig két évi használat után eltörölték és helyette az 1849-es divat szerinti atillát hozták vissza. Magas ára miatt az egyébként dekoratív atilla sem vált népszerűvé, ezért 1931-ben a régi huszártiszti zubbonyra hasonlító zsinóros társasági zubbonyt (ún. „kisatillát”) vezettek be helyette. A díszkabátok fő fegyvernemenként eltérő színekben készültek, kiegészítőként a hagyományos fekete tiszti sapka és a buzérvörös szegélyezésű fekete pantalló egészítette ki a társasági öltözetet. Díszköpeny az egész korszak folyamán nem került rendszeresítésre.

A trianoni békediktátumot követő „rejtés” időszakában a haderő számos – a békeszerződés által nem engedélyezett – részét más szervezetek bújtatták, ezek „rejtett” egyenruhát viseltek, a Légügyi Hivatal néven működő légierő tisztviselőinek és személyzetének is a hadseregétől elütő formaruhát adtak, a Rendőr Újonciskola néven szervezett páncélos tancsapatok állománya a rendőri és a katonai egyenruha egyfajta hibridjét viselte.

A harmincas években kezdődtek jelentős fejlesztések az egyenruha és a személyi felszerelés területén, a tervezők megpróbálták az új kihívásokhoz igazítani az alapvetően első világháborús ruházati és felszerelési cikkeket. Az egyik terület, ahol fejlesztések indultak, a gázvédelem volt, hiszen a katonai teoretikusok úgy vélték, egy elkövetkező konfliktusban kikerülhetetlen a kiterjedt méretű gázhadviselés, ezért – német segítséggel –komoly gázálarcgyártó kapacitást építettek ki és a háborúból maradt gázálarcokat az 1928 M majd ennek modernizált (és tömeggyártásra alkalmasabbá tett) változatára, az 1934 M gázálarcra cserélte a hadsereg. A vegyiharc-csapatok részére megkezdődött a gázvédő öltözetek, illetve a különféle vegyi felderítő és mentesítő készletek és készülékek gyártása is. A harmincas évek közepén került sor a személyi felszerelési cikkek szinte teljes körű, illetve a tábori ruházat részleges megújítására. Jóllehet a vitatott szemernyő nélküli tábori sapka és az állógalléros zubbony egyelőre megmaradt, a lábszártekercset eltörölték, helyette magasított szárú, bokaszíjas bakancsot vezettek be. Sajnos a szűk szárú, kényelmetlen térdnadrág is megmaradt. A személyi felszerelés megújítása érintette a rohamsisakot, a kenyérzsákot, a kulacsot és az evőcsészét, elmaradt azonban egy korszerű hátizsák bevezetése az idejétmúlt tölténybőrönd helyett. Fejvédő eszközért ismét a németekhez fordultunk, az 1935 M rohamsisak a német „Stahlhelm 35” alapján készült, bizonyos változtatásokkal (bélés, málhafülecs). A kenyérzsák térfogata megnövekedett, külső kulacszsebbel látták el. Az alumínium kulacs nagyobb űrtartalmú lett és az aljára csúsztatható ivópoharat kapott. Az evőcsésze formájában követte az 1914 M főzőcsésze formáját, de vasbádog helyett már alumíniumból készült, illetve egy összehajtható kanál-villa evőeszközkészletet is kiadtak hozzá. Jelentős újítás volt az 1938 M tereptarka sátorlap-esőgallér bevezetése, mely egyben képezte a hordható sátorfelszerelés alapelemét, illetve biztosította a katonák csapadék elleni védelmét és álcázását.

Összességében a harmincas évek fejlesztései az évtized végére az európai középmezőnybe hozták fel a magyar királyi Honvédséget, azonban egyes fontos változtatások elmaradtak, illetve az ipar kapacitáshiánya miatt egyes cikkek (pl sátorlapok) beszerzése csak importból volt lehetséges. A féloldalas fejlesztések hátulütői azután a háború során váltak akut problémákká.

Parancsnokság Parancsnok helyettes Parancsnok Tudományos helyettes Parancsnoki Titkárság Személyügyi Iroda Jogi és Igazgatási Osztály Törzsosztály Hadtörténeti Kutató Intézet Hadtörténeti Kutató Osztály Szerkesztőség Hadtörténeti Múzeum Tárgyi Gyűjteményi Osztály Dokumentációs Osztály Múzeumpedagógiai Osztály Haditechnikai Gyűjtemény és Nyilvántartó Osztály Kiállítás Üzemeltető Osztály Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár Bécsi Kirendeltség Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténeti Térképtár Hadtörténeti Könyvtár Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság Belföldi Hadisírgondozó Osztály Külhoni Hadisírgondozó Osztály Pályázati Monitoring Osztály Gazdasági Igazgatóság Gazdasági Osztály Pénzügyi Részleg Központi Irattár Nyilvántartó Osztály Irattári Osztály Igazolási és Ügyfélszolgálati Osztály