A pákozdi csata (1848. szeptember 29.)
A magyar honvédsereg megvédte a forradalom és az áprilisi törvények vívmányait a Pákozd-Sukorónál megvívott csatában, ahol visszavonulásra kényszerítették a túlerőben lévő Jellačić horvát bán seregét. Az 1848-1849-es forradalom ezzel szabadságharccá szélesedett.
1848 nyarán mindinkább kiéleződött a politikai konfliktus Bécs és az uralkodó által törvényesen kinevezett Batthyány-kormány között. A helyzetet tovább súlyosbította a horvát bánná kinevezett Josip Jellačić altábornagy, aki nem volt hajlandó elfogadni a magyar kormány legitimitását és egyre ellenségesebb politikát folytatott azzal szemben. Jellačić mozgalmát ugyanakkor a bécsi udvar a háttérből támogatta, hiszen eszközt látott benne a magyar kormány megtörésére.
A helyzet végül odáig mélyült, hogy 1848. szeptember 11-én a bán közel 50 ezer fős hadereje átlépte a Drávát és megindult Pest-Buda irányába. A sereg császári zászlók alatt vonult fel, egyértelművé téve ezzel a birodalom támogatását. A meglehetősen vegyes harcértékű, ám alapvetően katonáskodással, határőrzéssel foglalkozó báni csapatok két hadoszlopban vonultak fel a Balatontól délre, majd Székesfehérvárnál egyesültek egymással. A frissen felállított, önkéntes sorgyalogságból, honvédekből, nemzetőrökből, cs. kir. és honvéd tüzérekből, valamint cs. kir. huszárokból álló magyar erők folyamatos visszavonulással hátráltak a bán elől. A tisztikar számára nem volt világos, hogy a törvényes uralkodó által kinevezett magyar kormány és a császári csapatok között kihez is köti őket a hűség. Az országgyűlés határozata alapján Batthyány végül elérte, hogy a magyar tisztikar hajlandó legyen a fegyveres ellenállásra, tudván, ha Jellačić bevonul Pestre, mindent eltipor, amit az áprilisi törvények révén addig sikerült elérni.
A felszólításnak Móga János altábornagy végül eleget tett, s a sukorói református templomban tartott haditanács úgy döntött, szembeszállnak a horvát hadsereggel.. Móga a mintegy 18 ezer főt számláló, soha korábban be nem vetett seregét a Velencei-tótól északra Pákozd és Sukoró térségében állította fel, melynek centruma a tóra támaszkodott; a magyar balszárny a tó déli partján foglalt állást. Jellačić terve szerint főerejét a magyar jobbszárny összeroppantására koncentrálva felgöngyölíti azt, majd jobbról és hátulról átkarolva a jóval kisebb magyar sereget a Velencei-tóba szorítja a magyarokat, megsemmisítve vagy fegyverletételre kényszerítve Móga katonáit.
A csata a magyar jobbszárny elleni támadással vette kezdetét. Mikor a meg-megújuló rohamokat a honvédek sortüzei rendre visszaverték, a bán a magyar centrumot próbálta áttörni. A honvéd tüzérség azonban olyan derekasan állta a sarat, hogy kézitusára nem is került sor, a horvátok tömegrohamai összeomlottak. A magyar tüzérek pontosságát mutatja, hogy az egyik ágyúgolyó egy közvetlenül Jellačić mellett álló tisztet is eltalált. A horvátok végül fegyverszünetet kérve megkezdték a visszavonulást Bécs irányába, a magyar győzelem így vitán felül állt.
A csatában a báni erők 50-200 főt, a honvédsereg kb. 100 főt veszített. Sokan róják fel Mógának, hogy nem üldözte a horvátokat, de látnunk kell, hogy egy még mindig elsöprő túlerőben lévő, egyébként a harcteret rendezetten, fegyelmezetten elhagyó sereget üldözni tapasztalatlan katonákkal – és kevés lovassal - túlságosan kockázatos vállalkozás lett volna. A pákozdi győzelem igazi értéke abban áll, hogy egy sebtében felállított, éppen csak megszülető honvédség képes volt visszaverni egy jóval összeszokottabb, részben reguláris hadsereget, megteremtve ezzel a reményt, hogy a magyar politikai vezetés cselekedni tudjon a továbbiakban.