A honvédsereg gyalogsága és annak harcászata
A tűzfegyverek elterjedésével a hadseregek legfontosabb részévé a gyalogság vált. Az ő feladatuk volt a csatatér uralása, megtartása vagy megszerzése. A cs. kir. gyalogság három csapatnemre: sorgyalogság, határőrök és vadászokra oszlott. A honvéd gyalogság kiképzése és szervezete alig tért el az osztrák haderőben megszokottól.
Fegyverük a többféle rendszerű (kovás, gyutacsos és csappantyús) elöltöltő, egylövetű puska volt, amelyek többségét a császári hadseregben is rendszeresítették, a csappantyús vagy ún. lőkupakos puskák külföldről, eleinte törvényesen, majd októbertől kalandos úton érkeztek a szabadságharc szolgálatába. Ezeknek a fegyvereknek a lőtávolsága és pontossága mai értelemben nagyon alacsony volt (hatásosan tüzelni 300 lépésről lehetett, ami kb. 250 méternek felelt meg és a huzagolatlan csövűek pontlövésre gyakorlatilag alkalmatlanok voltak).
A harcokban a fő tényező azonban nem a gyalogos katonák egyes lövései voltak, hanem a nagyobb kötelékek zárt össztüzei. Alapvető harcászati egység a zászlóalj volt. Ez további hat századra oszlott, de a századokat ritkán alkalmazták egymagában. Legtöbbször három soros vonalba állították fel őket, hogy össztüzet, vagy soronkénti tüzet lőhessenek az ellenségre. A soronkénti tűznél az első és a második sor lőtt felváltva, ezzel fenntartva a folyamatos tüzelést, az össztűz pedig a két sor együttes tüze, ami a leghatásosabb volt, de utána tölteni kellett a fegyvereket. Harmadik lehetőség az egyes tűz volt, ekkor minden katona olyan gyorsan töltött és lőtt, ahogy csak tudott. Ez hatékony tüzelést biztosított, de innen nehéz visszaváltani egy szervezettebb formára. A harmadik sor azért nem vett részt a harcban, hogy náluk mindig legyen töltve egy sor puska, ha váratlan helyzet adódna. A zászlóalj a tüzelést általában 200 lépésről kezdte meg és 50 lépésről adták le az utolsó lövést.
A vonaltól eltérő harcrend volt az oszlop és a „tömeg”, ahol a századok egymás mögött helyezkedtek, ez könnyebb mozgást tett lehetővé, de hosszútávon fenntartása nehéznek bizonyult. A gyalogsági négyszög volt hivatott elhárítani a lovassági támadásokat.
A négyszögbe tömörülő zászlóalj minden irányból lövésekkel és feltűzött szuronyokkal fogadhatta a rohamozó lovasságot. Az előbbiektől eltérő nyitott alakzatot csak a harc elején, esetleg végén alkalmaztak.
A gyalogságot megtanították a szuronyvívásra, amelyhez a puska végére rögzíthető szuronyt használták. Az utolsó lövés leadását követte a szuronyroham, ami eldönthette az ütközet sorsát. Azokban a seregekben, ahol a katonák képzettsége nem magas (ilyen volt a honvédseregé is, hiszen nem volt idő megfelelően kiképezni az újoncokat) ott a hadvezetés a szuronyrohamot erőltette, hiszen itt kevésbé a képzettség, sokkal inkább a lelkesedés és elszántság volt döntő (ezen a téren a hazájukért küzdő katonák fölényben voltak, illetve az általános lőszerhiány is sokszor erre a döntésre szorította a parancsnokokat
A gyalogság számára a legfontosabb az alakzat megtartása és az együtt mozgás volt. Ez biztosította a hatékony tüzelést és az eredményes védekezést is. Ezt segítették a zászlók, amelyek az a zászlóalj első sorának közepén kapott helyet és viszonyítási pontként szolgáltak, illetve a hangjelzések, amiket a gyalogságnál a dobosok adtak.
A szabadságharc gyalogságát magyar oldalon kezdetben a magyar kormányra felesküdött volt császári-királyi – többségében magyarországi kiegészítésű – gyalogezredek, az 1848 májusában életre hívott első 10 honvédzászlóalj, az önkéntes mozgó nemzetőrök és a különböző szabadcsapatok jelentették. Utóbbiakat később betagolták a honvédség zászlóaljainak rendszerébe. A határőrség gyalogságának soraiból Erdélyben a két székely határőrezred csatlakozott a szabadságharchoz.
A magyar hadsereg gerincét, a legjobban kiképzett erőket a volt sorgyalogezredek adták. Az első honvédzászlóaljak kiképzésére még viszonylag több idő jutott, a további alakulatokat forradalmiság hatotta át, harcértékükben inkább a második vonalnak számítottak. A katonai fegyelemnek és a jó kiképző tiszteknek köszönhetően ez a helyzet 1849 tavaszára már megváltozott, és egy ütőképes hadsereg állt ugrásra készen a Tisza mögött.
A volt császári királyi alakulatok egyenruházatukat (fehér posztó kabát és világoskék szűk nadrág) és a császári színekben pompázó zászlóikat is megtartották. Az ún. magyar gyalogság sajátossága a szűk kék nadrág mellett a frakk ujjain lefutó paszomány, az ún. „medveköröm” volt. A két részre szakadt császári hadsereg esetében ez azt eredményezte, hogy a csatatéren csak a hajtóka és a gombok színében különbözött a két fél egyenruházata, ami több ízben félreértésekhez és kalandos helyzetekhez vezetett. A megkülönböztetés céljából az osztrák oldalon a csákóra egy fordított V alakú fehér szalagot erősítettek, míg a magyar oldalon a szíjazatot a honvédségnél használt fekete színűre festették.
A honvéd gyalogság vörös zsinóros barna atillát, világoskék nadrágot, fején fekete csákót, táborban és szolgálaton kívül szemernyős, kék színű sapkát viselt. Télen a ruházatra szürke köpenyt vettek fel. A szuronyt a vállon keresztbe vetett fekete szíjon lévő szuronypapucsban tartották. Valamint szintén a vállon átvetve viselték a töltéstáskát, amiben a puskához tartozó töltések kaptak helyet. Felszerelésük többi részét egy hátbőröndben cipelték.
Honvéd gyalogos felszerelése 1848-1849-ben
Speciális feladatot látott el a vadászgyalogság, amely huzagolt csövű (vontcsövű) fegyvereket használt. Ezek jóval pontosabb fegyverek voltak, azonban megtöltésük még az amúgy lassú simacsövű puskához képest is rendkívül időigényes volt. A vadászok szürke atillát, nadrágot, kabátot és fekete kalapot viseltek. Ez a ruházat lehetővé tette a terepviszonyok kihasználását, így a vadászokat laza csatárláncban az ellenség felvonulásának megzavarására, pontos egyes lövések leadására használták.
Az irreguláris alakulatok, vagyis a szabadcsapatok és a népfelkelés használatáról a katonai és a politikai vezetés véleménye erősen megoszlott. Kossuth elsősorban az aszimmetrikus hadviselés szerepét, az ellenség utánpótlásvonalainak zavarását bízta volna rájuk, míg Görgei csatában használhatatlan pénznyelőnek tekintette őket.
A magyar szabadságharc sajátos sokszínűségéhez hozzátartoznak még a különféle külföldi légiók is, így a lengyel, a bécsi, az olasz és a német légió gyalogosai is kivették a részüket a harcokból.